Lázas kutatómunkával töltöttem február 20-ának éjszakáját. Jeles András filmrendező indított el rajta, amikor Facebook-oldalán segítséget kért a követőitől. Kifejezetten részletes leírást adott arról, mit is keres: „Gyerekkoromban sokat forgattam egy könyvet, amely egy szegény kamasz fiúról szól, aki a húszas években (múlt század!) Óbudáról gyalogosan elindul Hollandiába, mert ott – az első háború után – néhány hónapig pazarul érezte magát: jól bántak vele és sokat ehetett stb. Sajnos se a könyv címére, se a szerző nevére nem emlékszem. A könyv borítóján színes Közép-Európa térkép volt, amelyen ábrázolták a Budapesttől Hollandia valamelyik városánál véget érő útvonalat. Emlékszem még a könyv első mondatának indítására: »Amikor átmentem a Flórián téren…« Természetesen nem emlékszem se a kiadóra, se a megjelenés pontos dátumára, – az biztos, hogy a két háború között adták ki, és ifjúsági könyvről van szó.”

A felvetésre, miszerint nem torzíthat-e az emlékezet, és nem lehet-e szó későbbi kötetről, azt írta: biztos, hogy a két háború között jelent meg, mert emlékszik a könyv fazonjára. Olyat pedig a kommunizmus alatt nem adtak ki, „régi” könyv volt. Végül nem jártam sikerrel, a megfejtést Gerlóczy Márton hozta: Zsoldos Attila könyvét, a 3000 kilométert kerestük. Viszont nehezen is találhattam volna meg, minthogy Zsoldos valójában nem Hollandiába, hanem Belgiumba indult gyalogszerrel. Mehetett volna persze Hollandiába is, miután a két ország volt érintett a világháború utáni gyermekvonat-akciókban. Akkoriban rengeteg nélkülöző gyerek jutott el hosszabb-rövidebb időre a kontinens másik felére, hogy míg itthon családjuk egyenesbe jön, addig se kelljen éhezniük. Az akciónak kiterjedt magyar irodalma született a korszakban, nem meglepő módon Jeles posztja alatt is főként ezekre tippelgettek az emberek. Volt, aki például Szondy Györgytől a Testvérke naplóját említette, más Krúdy Gyulától a Liga Gida kalandjait, megint más Sas Edétől a Tányértalpú koma utazása Hollandiába című kötetet. De Zsoldos könyve az, ami valóban az említett borítóval jelent meg, és így kezdődött: „Mikor végigmentem a Flórián téren, Török Laci tölcsért formált a tenyeréből és rámkiáltott: – Halló, Attila, délután ötkor kezdődik a meccs, okvetlenül gyere te is!”

A gyermekvonat-akcióról nemrég Úti cél: remény címmel egy kiállítás is megemlékezett a Budapesti Történeti Múzeumban. A március végén zárult tárlaton láthattunk kéziratokat, rajzokat és fotókat, a történelmi kontextus és az egyéni életutak bemutatásán keresztül meséltek a nagy hatású, több mint hatvanezer gyereket érintő akcióról. A húszas évek eleji utak pedig gyakran nemcsak az érintett gyerekek sorsát határozták meg, de családjukét, leszármazottaikét is. Kiét azért, mert végül kint alapított családot, míg a hazatértek a holland nyelv és kultúra szeretetét örökítették tovább.

Családilag érintett az Átlátszó főszerkesztője, Bodoky Tamás is. Mint a Magyar Hangnak meséli, a protestáns Biberauer család Ausztriából, az ellenreformáció elől menekülve került magyar földre. Az erős kötődés aztán generációkon átívelően megmaradt az olyan nyugati protestáns országokhoz, mint Svájc, Németország vagy Hollandia. Bodoky dédapja és nagyapja is református lelkészek voltak Budapesten, a Bethesda kórházban szolgáltak. Ebben a minőségében pedig a dédapa, id. Biberauer Richárd, akinek svájci felesége volt, részt vett a svájci és holland gyermeküdültetések megszervezésében is. Ennek jegyében küldte 1920-ban az akkor tizenegy éves fiát Hollandiába. Ifj. Biberauer (magyarosítás után Bodoky) Richárd számos levelet küldött haza, az egyiket ezekkel a holland szavakkal zárta: „már tudok hollandul olvasni és beszélni, már két holland könyvet is kiolvastam. Üdvözlettel Richárd.” Bodoky hazatért, de később is számos alkalommal megfordult még Svájcban vagy Hollandiában, a családi kötődés pedig végleg megmaradt. Az Átlátszó-főszerkesztő apja kisgyerekként Svájcban vészelte át a II. világháborút, most pedig az öccsének van holland felesége.

 

 

A családi kötődés szintén maradt az Úti cél: remény kurátoránál, Réthelyi Orsolya irodalomtörténész-történésznél. Aki egyébként Bodoky másod-unokatestvére, dédszüleik mindkettejüknek az említett Bethesda-igazgató, illetve felesége, Márta Vischer. Az ő másik gyermekük, Biberauer Alice volt Réthelyi nagymamája. „.Biberauer Richárd a legelső gyerekvonattal ment ki 1920. február 8-án. Kísérleti fázisban járt ekkor az akció, miután a hollandok jelentkeztek, hogy szívesen kivinnének magyar gyerekeket. Viszont nem sikerült elsőre megtölteni a vonatot, mert a szülők eleinte ódzkodtak attól, hogy a gyereküket az ismeretlenbe küldjék. Id. Biberauer Richárd azért ültette vonatra a saját fiát, hogy a Bethesda igazgató-lelkészeként megmutassa, ez egy nagyon pozitív dolog, ő sem fél tőle. Nyilván másokhoz hasonlóan szenvedtek az akkori gazdasági-szociális összeomlástól, de azért ők nem voltak rászorulók olyan szempontból, hogy éhezett volna a gyerek” – meséli Réthelyi. Akinek a dédszülei anyai ágon szervezők voltak, míg apai ágon nagymamája ugyanazokkal a vonatokkal, 1925-ben Belgiumban járt. A holland kultúra szeretete maradt náluk is, Réthelyinek holland a férje, így a gyerekeik is mindkét kultúrában otthon vannak. A történész pedig, aki az ELTE Néderlandisztika Tanszékének vezetője, 2005-ben rendezett már kiállítást a Németalföldön született, később magyar királynévá váló Habsburg Máriáról.

Talán soha nem volt ennyire intenzív kapcsolat a magyar és a belga/holland népek között, mint a gyermekvonat-akciók idején – mondja lapunknak Réthelyi. Nem csoda, hogy gazdag irodalma van az üdültetésnek, kezdve Krúdy Gyula említett művével, a Liga Gida kalandjaival. Réthelyi szerint fontos elkülöníteni a korán, még az akció alatt írt könyveket, illetve az annak hatására született munkákat. Krúdy az említett Liga Gidát például egyenesen az Országos Gyermekvédő Liga felkérésére írta. Ők úgy gondolták, ezzel tudnák az akciót népszerűsíteni, Krúdy pedig gyakorlatilag beleszőtte a mesébe, mi vár azokra, akiket kiküldenek. Először orvosi vizsgálat, felkészülés, aztán gyülekezés a Keletiben, majd a vonatozás, és így tovább. Népszerű, sikeres mű is lett belőle.

 

 

Réthelyi elmondása szerint a másik jelentős könyv Sas Edétől (Bocs Bálinttól) a Tányértalpú koma utazása Hollandiába, ami szintén nagyon korán, 1922-ben jelent meg. Főszereplője pedig nem is ember, hanem medve. Tányértalpú koma a Trianon előtti Magyarország lakosa, „a Tátra, a Fátra és Mátra örökös ura”, aki marad az elcsatolt felvidéki területen. Amikor aztán Budapestre látogat, megdöbbenve tapasztalja, hogy unokaöccse és -húga, akik erdélyi menekült medvék, gyakorlatilag éheznek. Elintézi hát, hogy kerüljenek fel a gyerekvonatra. Ők pedig hívják, hogy mint világutazó, tartson velük. Tányértalpú koma végül hatalmas sztár lesz Hollandiában. Megnyeri a bicikliversenyt, bizonyítva, hogy még ebben az „ősi holland sportban” is le tudja körözni őket, majd a táncversenyen is diadalmaskodik, holland facipőben ropva a táncparketten. Réthelyi Orsolya szerint a kiszolgáltatott helyzetben kikerülő magyar gyerekek számára ezzel mutatták, hogy nyertesei lehetnek a helyzetnek.

Zsoldos Attila említett könyve már egy belga történetet mond el, gyakorlatilag a szerző saját útját foglalva regényes formába. Zsoldos is kijutott gyermekvonattal, kinn pedig nagyon megszerette a befogadó szüleit. Visszatérve szomorúan tapasztalta, hogy családja még mindig nyomorog, ezért úgy döntött, gyalogszerrel indul vissza, hogy a gazdálkodó belga családnál dolgozzon, így elég pénzt szerezzen. Réthelyi elmondása szerint nem ő az egyetlen, aki gyalog indult útnak. Jóval ismertebb nála Regőczi István, aki nem dolgozni indult, hanem pap szeretett volna lenni. Befogadó apja fizette a taníttatása költségeit, 1943-ban pappá is szentelték. Regőczi visszatért Magyarországra, itt pedig komoly gyermekmentő tevékenységet végzett, zsidó gyermekeknek is alapítva otthonokat. Visszaemlékezéseit először hollandul, Als Vlaanderen terugroept! (Ha Flandria visszahív!) címmel, később magyarul (Az Isten vándora) jelentette meg.

A harmincas években született könyvek már reflektáltak a gyermekvonatos történetek utóéletére is. Az egyik legjelentősebb Réthelyi elmondása szerint Jeszenszkyné T. Iréntől Az új otthon, ami gyerekkönyv volt, de nem mese, valós történetet dolgozott fel. Két kislányról olvashattunk, akik az akció során barátkoztak össze, majd egyikük hazatért, másikuk viszont kinn maradt. A regény utolsó sora szerint Annusból, bár Hollandiában él, de mégis magyar lány lesz, hiszen szíve-lelke magyar maradt. A történész megjegyzi, itt mesébe ágyazva azt mutatták meg, hogy a visszatérés és a maradás is lehet jó választás, és nem szabad elítélni azokat, akik meghozták azt a nehéz döntést, hogy a gyerek maradjon a nevelőszülőknél. „Ha épp egy özvegy édesanya nevelte egyedül öt gyerekét, és dolgozni kellett, úgy ez élet-halál kérdésnek számított”, mondja. A gyerekek körülbelül kilencven százaléka jött vissza, nyolc-tíz maradt kinn.

Volt aztán Szondy Györgytől a Testvérke naplója, aminek bevezető ajánlása így indul: „volt idő, amikor hollandus családok kis magyar gyermekeket láttak nagy számban vendégül. Az ifjú magyarság képviselőit meleg szeretettel fogadták be nemcsak a házukba, hanem a szívükbe is. Újabban eleven életre ébredtek a többszázados holland-magyar lelki kapcsolatok, amelyek egykor a prédikátori hitélet, az elmélyedő tudományok, az elzevir szellemű könyvnyomtatás és a természetet éreztető művészet alkotásaival értékes eredményeket hoztak létre.” Réthelyi szerint nem leányregényről van szó, mert komolyabb társadalmi kérdést jár körbe. De gyakorlatilag arról szól, miként szövődött szerelem a kinn maradtak között, illetve olyanok esetében, ahol az egyik fél végül hazatért. A Testvérkében is ezzel kénytelen szembesülni a főhősnő, akibe a holland fiatalember kifejezetten szerelmes, házasodna is, de már feltűnik a színen egy magyar férfi.

 

 

Hogyan jelent meg mindez a holland irodalomban? – kérdezzük Réthelyit. Mint mondja, az ő esetükben gyakori volt az érzékenyítés, azt magyarázva az ottani gyerekeknek, miért is kell segíteniük szegény, elesett magyar társaikat. Hiszen ők, hollandok nem szenvedték meg az I. világháborút, náluk bőség van, ezért morális kötelességük, hogy támogassák a bajba jutottakat. Ilyen regény G. Terlingentől az Ilonka – De eerste Heilige Communie van een klein Hongaartje (Ilonka – Egy magyar kislány elsőáldozása), ami katolikus gyerekkönyv volt egy kikerülő, édesanyját eleinte nagyon hiányoló kislányról. Végül csak megbarátkozott a holland gyerekekkel, hinni kezdett a csodában, várni az elsőáldozását, így pedig varázslatos módon megjelent az édesanya is. Egy másik történet Rudolf van Rossumtól az 1940-es Marry. Het meisje uit Hongarije (Marry. A magyar lány) gyakorlatilag kalandregény lányoknak, főszerepben Marival, akinek hegedűművész édesapja és bátyja nem élték túl az I. világháborút. Mari egy idő után visszatért Hollandiából, de nyári vakációkra azért kilátogatott még, az egyik ilyen alkalommal pedig várta egy nagy kaland. Réthelyi elmondása szerint a könyv arra fókuszált, hogyan szövődtek az akció idején később is megmaradó barátságok magyarok és hollandok között.

Az Úti cél: remény katalógusa említ még olyanokat, mint Kozma Andor A Hollandus szív című, 1920-as verse, ennek holland fordítása is megjelent. (Amire kitér Szondy is a könyve ajánlásában.) A Kozma-költemény hetedik versszaka helyet kapott a hágai Magyar Ablakon is. A protestáns lelkületű vers katolikus párja Vikár Bélától a Vilma királynő, benne egy párbeszéddel Hungária és Szűz Mária között. A katalógus gyermekvonatos témában kitér többek között Zilahy Lajos A földönfutó városára, vagy épp Kupcsay Felicián novelláira, amelyek érzékenyen mutatták be az utazással járó lélektani nehézségeket.

És bár a kiállítás márciusban bezárt, nemsokára egy virtuális tárlat keretében újra végig lehet majd tekinteni a gyermekvonat-akciók történetét.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/16. számában jelent meg, április 14-én.