Hajlott koromra fittyet hányva kimentem a Sziget fesztiválra az utolsó napon. Négy évvel ezelőtt ugyan azt mondtam magamnak, hogy ideje búcsút intenem ennek a rendezvénynek, nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen, és én sem vagyok úgy, majd a következő alkalmat ki is hagytam azonmód. Ám idén mégsem hagyott nyugodni valami, bizonyára azért is, mert két esztendő pocsékba ment a nyavalyás covid miatt, meg hát hiába öregecskedek, a jobbfajta gitárzene jobbfajta előadóinak jobbfajta dalai és lemezei hallatán hajlamos vagyok hatás alá kerülni a fülemen keresztül.
A fellépők 2022-es névsora ebből a szempontból pompásan festett, három kedvencem közül kettő ráadásul ugyanazon a napon szerepelt a programban. Így a vasárnapi Tame Impaláról fájó szívvel bár, de lemondtam, az egyaránt hétfői Arctic Monkeysra és Fontaines DC-re viszont alaposan rákészültem. Közepesen fiatalos zenei ízlésem elemzése jegyében aláhúzom még: az említett nevekből is látható, többé-kevésbé lépést tartok az idők és az áramlatok folyásával, legyen elég annyi, hogy egyfelől az AM – mint az elmúlt két évtized meghatározó formációja – is abszolút kurrens napjainkban is, míg az ír Fontaines DC pláne a legaktuálisabbak közé tartozik, dicséretes tehát, hogy rajta tartom a mutatóujjamat az ütőerükön, noha nem szó szerint, hanem képletesen.
Miután ez a szöveg a legkevésbé sem koncertkritika vagy -beszámoló, annyit állítanék a szóban forgó hangversenyekről, hogy
szerintem mindkét zenekar szépen odatette magát, úgy a nagyszínpadon az egyik, mint a Freedome nevű sátoros helyszínen
a másik, benne voltak az energiák a produkcióikban, és ezt a publikum nem is mulasztotta el díjazni.
Mindazonáltal már hazafelé jövet azon morfondíroztam mégis – akárcsak 2018-ban –: lehet, hogy ennyi volt, és az írek I Love
You című slágere az utolsó, amelyet a Szigeten úgymond élőben hallhattam. Nem nekem való ez az egész felhajtás. És tényleg
nem azért, mert jövőre még egy évvel idősebb leszek, és az egy helyben álldigálástól megfájdul a lábam meg a derekam. Ez húsz
vagy harminc éve is így volt, aki nem ugrándozik – mi tagadás, soha életemben nem ugrándoztam koncerten, az egy másik iskola, én a zenére volnék kíváncsi alapvetően –, annak megfájdul. Szóval, a kor nem lenne akadály, császkáltak-csoszogtak körülöttem – jobb ma egy veréb, mint holnap egy túlzok, de istenemre, nem túlzok – hatvanasok és hetvenesek is, idegenvezetők és ápolók nélkül.
A hiba, nem tagadhatom tovább, az elidegenedésemben rejlik. Elkaptam ezt észrevétlenül, és egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Annyira, hogy eszembe jutott párhuzamot vonni az állapotom és a totálisan megsemmisült szigeti gyep között. Kínálkozott magától: mindketten kiégtünk.
A gyep elképesztő mértékben. Tudni kell, hogy a fesztivál öt-hat napja alatt a nyájas látogatók eleve kitapossák szegényt, de itt-ott azért meg szoktak maradni holmi fűcsomók és szívósabb gyomok, most ellenben a legszívósabbaknak sem maradt fikarcnyi esélyük sem, elpusztultak valamennyien. Undorító barna lett a talaj, vastagon szállt a por, vastagabban, mint valaha – rohadj meg, aszály, add már, uram, az esőt –, egyenesen bele a jobb sorsra érdemes orrokba és tüdőkbe, egyszer talán kitisztulnak ezek a szerencsétlen szervek.
Ami pedig engem illet, azt vettem észre újfent, hogy nem annyira szeretem már az embereket. Az emberiséget sem, de őt itt ne feszegessük, drabális méretű külön téma lehetne. Egy ideig azt mondtam azelőtt, oké, hogy drága a Sziget – ennyire drága, jegyzem meg, még nem volt, 850 forintot kértek egy félliteres ásványvízért –, de ha azt vesszük, hogy kétmegállónyit kell HÉV-ezni ahhoz, hogy voltaképp külföldön találjuk magunkat, feloldódva idegen nyelveken beszélgető fiatalok tömkelege közt,
akkor máris nem annyira vészes. Olcsóbb külföld praktikusan nem egzisztálhat mindent egybevetve. Csakhogy ez az érzés és hangulat eltűnt. Hogy a kor vagy a por miatt, fene se érti, de olyan lett hirtelen a dolog, mintha a brit és holland legénybúcsús proletariátus vette volna át a hatalmat a birodalomban. Akárcsak korábban a Király utcában és a Gozsdu udvarban. Budapest e részeit réges-rég elveszítettük, és nincs apelláta: hasonlóképpen látszunk járni a Szigettel is.
Ezt sajnos nem annyira képes kompenzálni az Arctic Monkeys vagy a Fontaines DC. Egyetlen szerencse, hogy bármikor meg
lehet őket hallgatni a népszerű platformokon. Elidegenedetten, egyedül, fülhallgatóval. A fű meg úgyis kinő utánunk, majd egyszer, ez remek hír, mondanom sem kell.