A politikusok többségét nem arra tréningezték, hogy veszélyhelyzeteket oldjanak meg, hanem hogy megnyerjék a választásokat, és megtartsák a hatalmat mindenáron – erről is beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában Litkai Gergely. A humorista szerint a környezet megóvása lehetne a régóta keresett nemzeti minimum, mert politikai oldaltól függetlenül mindannyian jól járnánk azzal, ha nem pusztítanánk el az élőhelyünket.

– Hiába tudjuk, hogy mi vár ránk, Magyarországon nem vagyunk hajlandók felkészülni a nehézségekre. Nem lesz vizünk, kipusztulnak az erdeink, elsivatagosodik az ország, ám ez egyelőre nem éri el a társadalom ingerküszöbét – fogalmazott a humorista, aki szerint az emberek csak akkor ösztönözhetők cselekvésre, ha érintve érzik magukat, és a klímaváltozás egyelőre távoli problémának tűnik ahhoz, hogy változtassunk az életünkön.

Litkai Gergely elmondta, örül hogy, leállították a Fertő tavi beruházást, hiszen így szélesebb körben is nyilvánvalóvá vált a projekt abszurditása. – Amikor egy tó partján, a természetes élőhelyek elpusztításával irracionális beruházásokat valósítanak meg, csak mert megtehetik, az nem normális – mondta.

Beszerezte már a tűzifát?
– Van a Mátrában egy kis turistaházam, ahol most állunk át a napelemre és az elektromos fűtésre, de bizonytalan, hogy elkészül-e őszre a beruházás, ezért megvettem a fát. De nem most, hanem egy évvel a fűtési szezon előtt, mert akkor kellően kiszárad, és lehet vele fűteni. A Mátrában egyébként viszonylag egyszerű gondoskodni erről.
– Egy friss kormányrendelet mindenhol megkönnyíti a fakitermelést, így már a magas természetességű állami
erdőkben is engedélyezett a tarvágás, és egész évben, korlátozás nélkül ki lehet vágni a fákat.
– Erdőgazdálkodó tanfolyamot végeztem, még papírom is van róla, de nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, ezzel a döntéssel elkéstek. Ha készültek volnaaz energia-veszélyhelyzetre, akkor hónapokkal ezelőtt intézkedniük kellett volna a fakitermelés fokozásáról, hogy ne alacsony fűtőértékű, nedves fával próbáljanak az emberek meleget csinálni télen. Ami pedig az arányokat illeti, csalóka a helyzet, mert Magyarországon  nem vágnak ki brutális mennyiségű fát tüzelőnek, vagyis a korábbi jogszabályi keretek között is ki lehetett volna elégíteni a megnövekedett igényeket. Ehelyett hoztak egy döntést, ami jelentős környezetkárosítást eredményezhet.
– A kapkodva meghozott döntések alapján úgy tűnhet, mintha a kormány csak most szembesülne a klímaváltozás
hatásaival és az energiaválsággal.
– A politikusok többségét nem arra tréningezték, hogy veszélyhelyzeteket oldjanak meg, hanem hogy megnyerjék a választásokat, és megtartsák a hatalmat mindenáron. Ehhez elsősorban marketingre van szükség, a közösségi
érdek csak ezután következhet. Itthon viszonylag könnyű megnyerni a választást: van annyi pénz, hogy az ellenkezőjét is elhiggyük annak, mint amit a saját szemünkkel látunk. A két választás között felmerülő problémákat azonban már nem lehet csak marketinggel megoldani. A klímaváltozást pláne nem, ahhoz globális összefogásra
lenne szükség. A globalizáció azonban egyelőre csak a kibocsátás növelése terén valósul meg.
– Ráadásul még lokálisan is nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy változtatnunk kell az életmódunkon.
– A klímaváltozás kapcsán kettős kihívással nézünk szembe. Amellett, hogy jelentősen csökkentjük a károsanyag-kibocsátásunkat, fel kell készülnünk az egyre szélsőségesebb időjárásra. Nem vagyok optimista e tekintetben, nem
hiszem, hogy sikerül mérsékelnünk a károkozást, hiszen amíg van mit eltüzelni, addig mi tüzelni fogunk. És hiába tudjuk, hogy mi vár ránk, Magyarországon nem vagyunk hajlandók felkészülni a nehézségekre. Nem lesz vizünk, kipusztulnak az erdeink, elsivatagosodik az ország, ám ez egyelőre nem éri el a társadalom ingerküszöbét.
– A pandémia elején sokan abban bíztak, hogy a vírus okozta sokk majd cselekvésre bírja a szkeptikusokat is, de mára kiderült, hogy ez hiú ábránd volt. Mi ébresztheti rá az emberiséget arra, hogy baj van?
– Régi politikai tézis, hogy az emberek csak akkor ösztönözhetők cselekvésre, ha érintve érzik magukat. A klímaváltozás egyelőre távoli problémának tűnik ahhoz, hogy változtassunk az életünkön. Még nem gondoljuk, hogy érintettek vagyunk. Magyarországon kevesen járnak a természetben, és egyre kevesebb ember megélhetése függ
közvetlenül a természettől, ezért a többség nem is látja, hogy évről évre milyen rombolást visz végbe a klímaváltozás. De ez nem magyar sajátosság. Az Egyesült Államokban például egyre nagyobb területeken pusztítanak a tornádók, az emberek mégsem szállnak ki a hatezer köbcentis terepjárójukból, nem fogyasztanak kevesebb húst, vagy tekerik lejjebb a klímát, hanem minden alkalommal újjáépítik az elpusztított várost. Erősebbnek hiszik magukat a természetnél. Németországban a katasztrófavédelem vezetője felvetette, hogy egyes területeket nyilvánítsanak
lakhatatlanná, mert a természeti katasztrófák utáni helyreállítás túl nagy terhet ró a költségvetésre. A lehető legrosszabb válaszokat adjuk a klímaválságra.
– Ha így megy tovább, lassan az Alföldet is lakhatatlanná nyilváníthatják.
– Azért frusztráló ez, mert mindenre találhatunk megoldást ahelyett, hogy megpróbálnánk felülkerekedni a természeten, vagy lemondanánk róla. Számos olyan vízmegtartó technológia és számos olyan gazdálkodási forma létezik, amely éppen az aszályos helyzetek átvészelésére készít fel. A távlati gondolkodás azonban sajnos nem jellemző a jelenlegi gazdasági és politikai környezetben. Amíg a pártok négyéves ciklusokban gondolkodnak, a tőzsdei cégek pedig a negyedéves jelentések mentén dolgoznak, nem fűződik hozzá érdekük, hogy hosszú távon életben tartsák a bolygót.
– A magyar politikai elit leginkább zsebre teszi, és nem megóvja a természetet. Ez a minta milyen hatással van a társadalomra?
– A NER profit maximalizálásra játszik: holnap legyen jobb, mint ma volt, pedig már ma is elképzelhetetlenül jó volt. És egyre krea tívabbak. Keveseknek jutott volna eszébe például leborotválni a balatonaligai magaspartot, hogy villákkal és hotelekkel tüntessenek el egy természeti kincset. Ezek után akár a Tihanyi-félszigetnél is feltölthetnék a tavat, hogy egyszerűbb legyen az autópályáról átkelni az északi partra. Hiányzik a környezettel való együttélés kultúrája, és nemcsak az elitből, a társadalom jelentős részéből ugyanúgy. Sokan azt hiszik, hogy a természet van
értünk: egy játszótér, amit ideológiától függően a Jóisten vagy a véletlenszerű események alakítottak ki számunkra, hogy büntetlenül eldobálhassuk a PET-palackokat, kivághassuk a fákat, leölhessük az állatokat. A károkozásban mindannyian részt veszünk, az elit felelőssége annyiban nagyobb, hogy több lehetőségük van ártani.
– Néha mégis visszatáncolnak, a sokat kritizált Fertő tavi beruházást például leállították. Az ottani természetes
élőhely megmentéséért ön is síkra szállt, érez elégtételt?
– Annak örülök, hogy szélesebb körben is nyilvánvalóvá vált a projekt abszurditása. Amikor egy tó partján, a természetes élőhelyek elpusztításával irracionális beruházásokat valósítanak meg, csak mert megtehetik, az nem normális. Amikor pedig már nem tudták hogyan megindokolni a dolgot, azt mondták, hogy „az osztrákok is
ugyanígy beépítették a saját partszakaszukat”. Végre valamit jobban csináltunk, mint Ausztria, erre azonnal fel kell zárkózni hozzájuk. Csak azért, mert egy országban jóval magasabb a GDP, még nem kell feltétlenül példát vennünk róla, az Egyesült Államokat sem követjük a fegyvertartás terén. Persze a Fertő tó esetében nem a természet
megóvása volt a végső érv a beruházás leállítása mellett, hanem a megszorítás. És talán azt is belátták,
hogy ha a tóban nincs víz, akkor nem lehet ráengedni nyolcszáz vitorlást, főleg az olyan státusszimbólumokat,
amelyek tatján jól fogy az Aperol. Ez inkább vízi dodzsem lett volna.
– A tatai Öreg-tó partjára tervezett szállodaépítés ügyében népszavazást írtak ki, ám végül nem gyűlt össze kellő számú szavazat. A helyi kezdeményezéseket sikerre lehet vinni az állammal szemben?
– Fontos lenne, hogy minél többen megértsék, amit most elrontunk, annak évszázadokon át kell viselni a következményeit. Generációk sorának életét tehetjük tönkre az érdektelenségünkkel. Folyamatosan szállítjuk le a nemzeti minimumot: azt a kompromiszszumot, amelyet politikai oldaltól függetlenül mindenki elfogadhat
az országban. Ez ma már Dante Poklának utolsó köre alatt van egy kicsivel, de a környezet megóvása ügyében akár meg is egyezhetnénk. Mindenki számára egyformán előnyös lenne, ha nem pusztítanánk el a saját élőhelyünket.
– A klímaválságról beszélhetünk még politikai ideológiák nélkül?
– Nem szükségszerű, hogy liberális ármányként tekintsünk a környezetvédelemre, ami kívül zöld, de belül piros, ahogy Orbán Viktor mondta. A közgondolkodás részévé lehetne tenni a természet megóvását. Abban például a társadalom többsége egyetért, hogy nem öljük meg a másikat. Elég lenne kitágítani a másik fogalmát annyira, hogy abba az emberen kívül további élőlények, állatok és növények egyaránt beleférjenek, és máris elérnénk a célunkat. A klímaváltozás kérdésében ugyanakkor az alapvető pszichológiai reakció az elkerülés. A válság sokkal több embert frusztrál, mint ahányan tesznek ellene, sokan inkább kimaradnának az egészből: mi közöm van hozzá? – kérdezik, és
hanyagolják a témát. És a politikának sem érdeke a cselekvés, merthosszú távú célokkal nem lehet megszólítani az embereket, erdőültetéssel viszonylag nehéz négyévente választást nyerni. Ezért is várjuk hiába, hogy a pártok az értelmes kompromisszumot tűzzék a zászlajukra.
– Akkor kicsi az esélye a nemzeti összefogásnak.
– A fontos kérdéseket itthon már rég nem vitatjuk meg egymással, erőből átnyomják. Ez Goebbels macskája: minden igaz és nem igaz, valóságos és nem valóságos egyszerre. Bármilyen mélyen is vagyunk, a hivatalos álláspont az, hogy Atlantisz nem süllyed. Sőt emelkedik. Vagy amit látunk, az nem víz, hanem hidrogén és oxigén külön.
– Az infl ációtól az energiaválságig mindenért a háború a felelős, a kormány oroszbarátságáról és annak hatásairól ugyanakkor kevesebb szó esik. Milyen következménye lehet a magyar külpolitikának?
– Nem hibáztathatjuk Orbán Viktort, hiszen Magyarországnak nagy történelmi hagyományai vannak a hintapolitika terén. Az utóbbi században kiváló érzékkel választottuk meg a szövetségeseinket, és végül magabiztosan megérkeztünk a vesztes oldalra. Ennek geopolitikai okai is vannak természetesen, de a tradíciók ereje minden rossz
döntésben érvényesült. Ezért sem csodálkozhatunk a jelenlegi magyar külpolitikán, ami ráadásul sehol nincs a Kállay-kormány második világháború alatti teljesítményéhez képest. Nem arról van szó tehát, hogy egy száz-százötven éves, virágzó demokrácia hirtelen minden diktátor mellé odaáll, aki szembejön; egyszerűen visszatértünk
ahhoz, amit az elmúlt évszázadokban megszoktunk.
– A második világháborús párhuzamok gyakran előkerülnek az orosz agresszió kapcsán. Ahogy az Origo nevű kormánylap néhány hete címlapon hozta: valóban elkezdődött a harmadik világháború?
– Nagy különbséget nem találunk a második világháború kitörése és a jelenlegi helyzet között, csak most nem Lengyelország, hanem Ukrajna van soron. Nem akarom a Molotov–Ribbentrop-paktumhoz hasonlítani azt, ami
történik, de az nyilvánvaló, hogy az orosz agressziót Európa finanszírozza. Oroszország bevételeinek nagy része a nekünk eladott energiából származik, vagyis a nyugati országok egyszerre küldik számolatlanul a fegyvereket Ukrajnába, és öntik a pénzt az orosz gazdaságba, hogy nekik is legyen miből lőniük. Mérhetetlen emberi szenvedésbe fektet rengeteg pénzt Európa, és emiatt senkinek nincs lelkiismeret-furdalása. A döntéshozók mossák kezeiket, a lakosság pedig nem hajlandó többletterhet vállalni, hogy mérsékelni lehessen a pusztítást. Pedig egy kis erőfeszítéssel emberéleteket menthetnénk meg. Ha csökkentjük a fogyasztásunkat, hogy csekélyebb mennyiségű orosz gázra
legyen szüksége az országnak, akkor máris nem jut annyi pénz Putyinnak a Wagner-csoport finanszírozására, és talán kevesebb ártatlan ember hal meg.