– Milyen messzire kell visszamennünk az időben, hogy földtani ősidőkről beszélhessünk?

– A pontos kormeghatározás nagyon nehéz. A földtani ősidők, vagyis az archaikum körülbelül 4,5 milliárd évvel ezelőtt kezdődött, ami emberi léptékkel mérve felfoghatatlannak tűnik.

– Milyen volt ekkor a Föld légköre?

– A Föld lényegében pokoli környezetben született. A légkör eredetileg olyan kémiai elemeket tartalmazott, mint a hidrogén és a hélium, amelyek a bolygó csekély gravitációs ereje miatt megszöktek az égitestről. Ezután úgynevezett vulkáni eredetű őslégkör alakult ki, amelynek fő összetevői az ammónia, a metán, a vízgőz, a szén-dioxid, a kén-dioxid és a kén-hidrogén. Az oxigén még nem volt jelen a légkörben. A mai értelemben vett kontinensek helyett úgynevezett kontinensmagok léteztek, a flóra és a fauna sokkal később jelent meg. A halott bolygóra forró, 70 Celsius-fokos eső hullott, amely bemosta az említett elemeket a megszülető óceánokba.

– Így alakultak ki az élet csírái?

– Számos egyéb elképzelés is létezik, de nagyon valószínű, hogy a földi élet az ősóceánokban keletkezett. Az első élő organizmusok, Földünk legelső sejtes szerveződései, a kék algák 3,5 milliárd évvel ezelőtt már bizonyítottan megjelentek.

– Ha végtelenül leegyszerűsítjük a kérdést, akkor lényegében kék algából lettünk?

– Tulajdonképpen igen, egysejtűekig vezethető vissza az ősi eredetünk. A kék algák rendkívül jól alkalmazkodnak a magas és az alacsony hőmérséklethez is, szinte mindent kibírnak. Napsütés mellett képesek megélni akár az Antarktisz jege alatt is.

– Mit lehet tudni ebben az időszakban a szén-dioxid jelentőségéről?

– A kék algák megjelenésével megkezdődik a fotoszintézis, vagyis oxigéntermelés a szén-dioxid megkötése mellett. Az egyensúlyhoz azonban szükség van oxigénfogyasztó szervezetekre is. Ennek hiányában a felszaporodó oxigén szokatlan jelenségeket idézne elő. Ha a mostani 21 térfogatszázalékról 22-re emelnénk a légköri oxigén szintjét, túlpörögnénk: például sokkal gyorsabban mozognánk és beszélnénk. Egy gyantával telített erdőben pedig egyetlen meggyújtott gyufaszál is elegendő volna ahhoz, hogy lángra lobbanjon a környezet. 23 térfogatszázaléknál már el kellene búcsúzni az erdőktől azok spontán égése miatt, 25-nél pedig magától a földi élettől is.

– Volt már ehhez hasonló kritikus időszak a Földön?

– A karbon időszakban, mintegy 350 millió évvel ezelőtt elképesztő mennyiségű szénkőzet képződött a jelenleginél magasabb légköri oxigénszint miatt. A spontán tüzeket az óriási esők sem tudták eloltani.

– Említene még olyan időszakot, amikor megbomlott az egyensúly?

– Mintegy 730 millió évvel ezelőtt az alacsony szén-dioxid- és magas oxigénszint miatt a Föld ciklikusan hógolyó állapotba lépett, a trópusi területek tengereit leszámítva teljesen eljegesedett. Ebből a légköri paradoxonból a Föld csakis az állatvilág megjelenésével tudott kiszabadulni. A férgek ugyanis több méter mélyen a tenger alatti iszapban elkezdték elfogyasztani a szerves anyagot, miközben szén-dioxidot szabadítottak fel, amely a légkörbe kikerülve jégolvadást okozott.

– Vagyis a földi élet kialakulása szempontjából az oxigén mellett kulcskérdés a szén-dioxid jelenléte is?

– Így van! A szén-dioxid egyfajta egyensúlyozó szerepet tölt be. A természet maga állítja be az optimális arányt. Most is, amikor beszélgetünk, oxigént veszünk fel, és bár nem tudatosul bennünk, szén-dioxidot bocsátunk ki, ami melegíti a környezetet.

– Milyen egyéb tényezők felelősek még az éghajlati viszonyokért?

– Joseph-Alphonse Adhémar francia matematikus a XIX. század közepén fogalmazott úgy, hogy a Föld egy különös táncot lejt a Nap körül. A Nap körüli keringés során pedig megváltoznak a Föld pályaelemei és tengelye is, ami befolyásolja a klímát. Még ugyanebben a században James Croll skót tudós, majd az 1920-as években a szerb Milutin Milanković számításokkal igazolta, hogy a csillagászati tényezők, a Föld mozgásában beálló változások erősen befolyásolják a Föld éghajlati viszonyait. Milanković a negyedidőszak vizsgálata alapján azt tapasztalata, hogy lehűlések és felmelegedések váltották egymást, ennek nyomán ciklikus éghajlatváltozások történetek. Ezt a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy míg napjainkban itt, Szegeden 22 Celsius fok körül van a júliusi átlaghőmérséklet, addig a jégkorszakban ez az érték 10-12 fok lehetett.

– Miért vízválasztó a 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött negyedidőszak?

– A negyedidőszak a legközelebb van napjaink változásaihoz. Az ember kialakulása és felemelkedése is ekkor játszódott le. A negyedidőszakot eljegesedési (pleisztocén) és az utolsó felmelegedési (holocén) korra osztjuk, ez utóbbi a mai napig tart.

– A negyedidőszak ciklikusságát kizárólag a természet idézte elő?

– Igen, jellemezően az üvegházhatású gázok, a Föld mozgása, illetve a vulkánkitörések játszanak fontos szerepet a folyamatokban. A pleisztocén kezdetén a korai ember, a Homo habilis lényegében az állatvilág részeként ugyan már megjelent, de még nem alkotott magas szintű társadalmat. Az azonban bizonyos, hogy egyes egyedei képesek voltak alkalmazkodni a változásokhoz.

– Vagyis igaz Charles Darwin kijelentése, amely szerint: „Nem a legerősebb faj marad életben, hanem az, amelyik a leginkább alkalmazkodik a változásokhoz.”

– Ráadásul ez az alkalmazkodás hatalmas erőpróba lehetett, tekintetbe véve, hogy a negyedidőszakban legalább 22 klímaciklus, vagyis felmelegedés és lehűlés játszódott le.

– Hogy néz ki mindez szűkebb hazánkban?

– Saját kutatási eredményeim szerint 100-150 ezer évenként a Kárpát-medencében a legmelegebb nyári hónapban, júliusban 10-12 Celsius fokos hőmérséklet-változások jelentkeztek. A felmelegedési időszak az ember nélkül is létrejött volna, mi csak ráerősítettünk a folyamatra a fosszilis tüzelőanyagok, a földgáz, a kőolaj és a szén felszabadításával, ami a szén-dioxid-szint megemelkedésével jár.

– Mennyi az ember által előidézett szén-dioxid-többlet?

– Erről hatalmas viták folynak. Annyit tudunk biztosan, hogy a koncentráció a XIX. század második felében még 280 ppm (milliomod térfogatrész) volt, mára azonban 410 fölé emelkedett, ami drámai változás. De azt, hogy ebből mennyi keletkezett az emberi tevékenység által, és mennyit hozott létre maga a természet, nem tudjuk. Jól szemlélteti a kérdést, hogy amikor 1902-ben Guatemalában kitört a Santa María tűzhányó, annyi tufát dobott a levegőbe, amennyi teherautókra rakva háromszor megkerülné az Egyenlítőt. Egyetlen vulkánkitörés szén-dioxid-termelése elérheti a teljes emberiség egyéves kibocsátását!

– Az általánosan elfogadott nézet évtizedek óta mégis az, hogy a globális klímaváltozásért az ember a felelős. Mit gondol erről?

– A népegészségügy csak az utóbbi néhány évtizedet figyelembe véve magyarázza a jelenségeket, a geológusok pedig több millió, sőt milliárd év történéseit kutatják. Minél közelebb vagyunk időben egy problémához, annál kevésbé látunk rá a tágabb összefüggésekre.

– Akkor most veszélyben vagyunk, vagy nem?

– Az emberiségnek az a része van a legnagyobb bajban, amelyik az ipari civilizációt létrehozza: elsősorban Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Kína és Japán. 2004-ben amikor Kínában jártam, 40 kilométer hosszan, a reptértől a centrumig éjszaka, fényszórók mellett is építették Peking városát. Az iparosodásnak ehhez a tempójához már nem képes alkalmazkodni az ember. A humán felelősség felvetése ezen a szinten nagyon is indokolt.

– A Science Advances című folyóiratban nemrég közzétett tanulmány szerint 2020-ban készített műholdfelvételek magas metánkoncentrációt mutattak ki az argentin főváros, Buenos Aires, az indiai Új-Delhi és Mumbai, valamint Pakisztán második legnagyobb városa, Lahor szeméttelepein. A kutatás szerint a szeméttelepeken keletkező gáz jelenleg a globális metánkibocsátás mintegy 11 százalékáért felelős, de a népességnövekedés függvényében ez az arány várhatóan növekedni fog. Ezek a példák azt mutatják, hogy erősödik az emberi tevékenység szerepe az üvegházhatású gázok koncentrációjában?

– A természet kizárólagos felelősségéről a hangsúly fokozatosan az ember felelősségére helyeződik.

– Tehát vissza kellene fognunk a fogyasztásunkat, és például autó helyett kerékpárral járni?

– Igen, jobban szem előtt kellene tartanunk a társadalmi szükségleteket. De a ciklikusság törvénye szerint jelen felmelegedési korunkat az emberi tevékenységtől függetlenül is egy eljegesedés követi majd, akármennyi autóval vagy repülővel járunk, bármennyi szénerőművet nyitunk is meg. Az újabb jégkorszak mintegy 30-50 ezer év múlva esedékes.

– Akkor meg miért fogjuk vissza a fogyasztásunkat, ha úgyis mindegy?

– Mert túl sérülékenyek a rendszereink, például az út- és elektronikus hálózatunk, az épített környezetünk. Ha nem vigyázunk, rövid távon nem a földi élet, hanem a kényelmünk kerül veszélybe, a világunk élhetetlenebbé válik. Az Amazonas őserdeiben élő indiánok valószínűleg észre sem vennék az ipari civilizáció végét, de az urbanizált ember nagyon is megsínylené. Ugyanakkor hosszú távon az emberiségnek is meg vannak számlálva a napjai. Jó esetben egymillió évünk lehet még hátra a Földön. Kérdés, hogyan hasznosítjuk az évmilliók alatt felhalmozódott emberi intelligenciát.

– Egyelőre úgy tűnik, hogy nem tudunk vele mit kezdeni?

– A háborúk mindenesetre ezt mutatják. Ezért sajnálom, hogy kevés a női politikus, akik sok esetben elkötelezettebbek az élet iránt, mint a férfiak.

– Ön szerint napjainkban mi jelenti a nagyobb kockázatot, az atomháború vagy a globális felmelegedés?

– Ne felejtsük el, hogy voltak a mainál jóval melegebb, emberi jelenlét nélküli időszakok, ám az élet folytonossága soha nem szakadt meg! De a háborút kontroll nélküli hímek őrjöngésének tartom, véleményem szerint rövid távon nagyobb fenyegetés, mint az éghajlatváltozás.

– Hogyan álljunk a tényhez, hogy nemrég közzétett skandináv kutatások kimutatták: az utóbbi 43 évben négyszer olyan gyorsan melegszik az Északi-sark vidéke, mint a Föld többi területe?

– Ha elolvadnának a sarki jégpajzsok, az valószínűleg a jegesmedve kipusztulásával és az eszkimó életmód eltűnésével járna. Ugyanakkor Grönland és Kanada között egy könnyen hajózható északnyugati átjáró alakulna ki. Kérdés, hogy van-e bátorságunk leszámolni a kőbe vésett, monolit gondolkodással és meglátni az aggasztó jelenségek mögötti újabb lehetőségeket is. Az Aral-tó fokozatos kiszáradását például az öntözéses gazdálkodás számlájára szokták írni, de érdekes, hogy a közép-afrikai Csád-tó, amelynek kiterjedése egykor meghaladta a Kaszpi-tenger medencéjének méretét, mára területének majd ezrelékére zsugorodott, pedig a vizét jellemzően nem használták mezőgazdasági célokra. Vajon mi történhetett? A megfejtés talán mégis a természet okozta klímaváltozásban keresendő.

– Mi ebből a tanulság?

– Tudomásul kell venni a folyamatosan változó viszonyokat, és pánikkeltés helyett egy pozitív jövőkép érdekében szembe kell néznünk a saját hibáinkkal, meg kell próbálnunk lehetőségeink szerint alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

– Vagyis tulajdonképpen jókor jön az energiaválság okozta takarékoskodási kényszer?

– A földi élet szempontjából mindenképpen hasznos!