A Bajok kezdete

Nosztalgikus filmet rendezett szülőhelyéről, Belfastról Kenneth Branagh, aki azt is visszaidézi, hogyan kezdődtek Észak-Írországban a katolikusok és a protestánsok között a harcok.

UPI MEDIA

Nagy Gábor

Agyermekkorába és a mozifilmek fekete-fehér múltjába kalauzol vissza Kenneth Branagh Belfast című alkotása, amelyben az idilli vegyül az ijesztővel. Az 1960-ban, az északír fővárosban született színész-rendező szülei munkásosztálybeli protestánsok voltak, s az utcájukban háborítatlanul éltek együtt a katolikusokkal. Az apja, William – miként a filmben is – Angliába járt dolgozni, asztalosként és vízvezeték-szerelőként jeleskedett. A történet középpontjában álló 1969-es nyáron minden megváltozott, a korábban békés utcákon barikádok emelkedtek, a katolikusok és a protestánsok egymás halálos ellenségévé váltak. Branagh családja nem akart elmenekülni, ám amikor az apa a következő állásajánlattal együtt lakhatási lehetőséget is kapott a dél-angliai Readingben, mindannyian felkerekedtek, és maguk mögött hagyták Észak-Írországot. 

Az 1801-ben Nagy-Britanniával összeolvadva az Egyesült Királyságot megalkotó Írország az 1916-os húsvéti lázadással kezdett függetlenségi harcba, aminek a vége 1921-ben a sziget felosztása lett. A nagyobbik részből létrejött a katolikus Ír Szabadállam, a hat ulsteri grófságból pedig a protestáns többségű Észak-Írország, amely London uralma alatt maradt. A katolikusok támogatta Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) a déli bázisáról gerillaharccal küzdött az Ír-sziget újraegyesítéséért, ám ez az 1960-as évek közepére kevésbé érdekelte, mint marxista politikai elveinek az átültetése a gyakorlatba. Ezért a belőle kivált szakadár szervezet, az Ideiglenes IRA vette át a szerepét, és állt készen a fegyveres harcra. 

az 1969-es nyáron a  katolikusok és a  protestánsok halálos ellenségekké váltak

Észak-Írországban megjelent az a fiatal katolikus generáció, amely már nem akart beletörődni, hogy a munkavállalás, a lakhatás és a választójog terén is diszkriminálja őket a Londonhoz hű protestáns többség. A munkanélküliség a katolikus férfiak körében háromszorosan múlta felül a protestáns társaikét, a nőknél pedig a duplája volt. Belfast legnagyobb munkáltatója a hajógyár volt, amely azonban 95 százalékban protestánsokat foglalkoztatott. Észak-Írország második legnépesebb városában, Londonderryben (amit az ír katolikusok máig a régi nevén, Derrynek hívnak) pedig a katolikusok hiába voltak kétharmados többségben, a helyi önkormányzatot öt évtizede a választási szabályokat magukra szabó lojalista protestánsok uralták. Szavazati jog járt például az ingatlantulajdon után, így ha egy gazdagabb protestáns két bérházat is birtokolt, az a helyhatósági választáson két többletvoksot jelentett a sajátja mellé. Az amúgy is egy tömbbe terelt, jellemzően szegényebb katolikusok viszont gyakran állami szociális bérlakásban éltek, és még az is előfordult, hogy Londonderryben nem volt szavazati joguk, egyedül a londoni parlamentbe küldött képviselőkre voksolhattak. 

A fokozódó feszültség a vallási ellentétek miatt „Észak-Írország Jeruzsálemeként” is emlegetett Londonderryben összpontosult. Az amerikai polgárjogi küzdelmet és a párizsi diákforradalmat mintának tekintő katolikusok 1968. október 5-én a diszkrimináció és a de facto szegregáció elleni felvonulást szerveztek Londonderryben, amit a protestánsok oldalán álló belfasti kormány betiltott. Mégis megtartották a tüntetést, amit az északír rendőrség (Royal Ulster Constabulary, RUC) szétvert, az erről készült tévéfelvételek először tudósították a világot és az Egyesült Királyság többi részét az országrészben kialakult drámai helyzetről.  

1969 januárjának első napján a katolikusok elhatározták, hogy Belfastból az „igazságtalanság fővárosába”, Londonderrybe vonulnak. A RUC védte őket, egészen addig, amíg Londonderry közelében a Burntollet hídhoz nem értek. Ott aztán a rendőrök nem avatkoztak be, amikor a RUC paramilitáris segéderejéből, illetve a katolikusok ellen uszító Ian Paisley protestáns tiszteletes híveiből álló, háromszáz fős csőcselék botokkal, vasrudakkal és kövekkel rátámadt a csapdába került menetre. 

A katolikusok fölötti XVII. századi győzelmekre emlékező, nyaranta tartott protestáns felvonulások évtizedek óta szították a vallási indulatokat, ám sem a londoni brit, sem a belfasti északír kormány nem talált kivetnivalót abban, hogy ezek után a lojalista Inaslegények (Apprentice Boys) 1969 nyarán is diadalmasan végigmasírozzanak Londonderryn. Arra emlékezve, hogy 1689-ben II. Jakab – az utolsó katolikus király a brit trónon – csapatai nem tudták sem bevenni, sem kiéheztetni a protestánsok birtokolta várost. A katolikusok által „a gyűlölet fesztiváljának” bélyegzett felvonulás 1969. augusztus 12-én összecsapásokba torkollott, amint a protestánsok a középkori várfalakon kívül található katolikus negyed, a Bogside közelébe értek. Az Inaslegények szokásuk szerint fém aprópénz dobálásával jelezték a megvetésüket a szegényebb katolikusok iránt, akik kövekkel válaszoltak. 

a  véres vasárnapról készített 2010-es jelentés megállapította, hogy a  brit katonák nem jogszerűen használtak fegyvert

Másnap Jack Lynch ír miniszterelnök tévébeszédében hangsúlyozta, hogy a kialakult válságért az Észak-Írországot irányító protestáns unionisták a felelősek, és kijelentette, hogy a kormánya nem tűrheti tétlenül, hogy ártatlan emberek megsérülnek vagy még rosszabb is történik velük. A határhoz közeli Londonderryben ezek a szavak még azt a reményt is felélesztették, hogy az ír hadsereg beavatkozik, ám ennek semmi realitása nem volt. Annyi történt, hogy a dublini kormány katonai gyorskórházakat hozott létre a határ ír oldalán, ahol ellátták a Londonderryből menekülőket. A bogside-i csata néven a történelemkönyvekbe került összecsapásokban elszabadultak az indulatok, a katolikusok barikádokat emeltek, s a kövek mellett már Molotov-koktélokkal is harcoltak. A Londonderryből érkező hírekre Belfastban is kirobbant az erőszak – ezt örökíti meg Branagh filmje –, amit a páncélos járműveket, könnygázt és vízágyúkat is bevető RUC képtelen volt megfékezni. Az északír kormány ezért a bogside-i csata harmadik napján hivatalosan is segítségért fordult Londonhoz, ahol Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök elrendelte a brit hadsereg közvetlen bevetését, és az első egységek már aznap, augusztus 14-én megérkeztek Lodonderrybe.  

A történészek java része ezt tartja az eufemisztikusan Bajok (Troubles) néven emlegetett északír válság kezdetének. A brit katonák határozott fellépésükkel megfékezték az erőszakot, ezért a katolikusok eleinte béketeremtőként fogadták őket. Majd kiderült, hogy a brit hadsereg a protestáns uralmat garantáló rendszert akarja fenntartani. 1971. augusztus 9-én a belfasti kormány bevezette a bírósági tárgyalás nélküli internálást, aminek során az időközben a szóhasználatban az egykori IRA nevén emlegetett Ideiglenes IRA tagjait és szimpatizánsait gyűjtötték be a brit katonák segítségével. A gyakorlat ellen a katolikusok 1972. január 30-án Londonderryben tüntetést szerveztek, amit a britek előbb gumilövedékekkel igyekeztek feloszlatni, majd éles lőszert használtak. A véres vasárnapon (Bloody Sunday) 14 katolikus vesztette életét, és Észak-Írországban az erőszak lett az úr.

Az IRA merényleteire az unionista milíciák válaszoltak, London 1972-ben felfüggesztette a belfasti parlament (Stormont) működését, és közvetlen ellenőrzése alá vonta az országrészt. A Bajok időszakának több mint 3500 halálos áldozata volt, közülük 52 százalék civil, 32 százalék brit katona, 16 százalék pedig paramilitáris csoportok tagja. A válságnak az 1998-as nagypénteki békemegállapodás vetett véget, amiért a Londonderryben már 1969-ben békés megoldást kereső, katolikus John Hume megosztott Nobel-békedíjat kapott tárgyalópartnerével, a protestáns David Trimble-lel együtt. A véres vasárnapról az 1998-ban a felülvizsgálattal a munkáspárti miniszterelnök, Tony Blair által megbízott Lord Saville vezetésével készített 2010-es jelentés megállapította, hogy a brit katonák nem jogszerűen használtak fegyvert, amiért a konzervatív kormányfő, David Cameron történelmi gesztussal kért bocsánatot.