– Édesanyád, Lippai Andrea is flamencotáncművész: családi indíttatásból vagy valamiféle belső elhívás miatt kezdtél ezzel a műfajjal foglalkozni?

– Visszanézve azt látom, hogy semmi sem történt ok nélkül. Édesanyám balettművészként dolgozott, ám egy baleset véget vetett a balettpályájának. Nem szerette volna otthagyni a színpadot, ezért elkezdett kutatni más műfajok után. Ez a rendszerváltás körül történt, mikor már volt lehetőség más műfajokkal is találkozni itthon, így ismerkedett meg egy nyári intenzív tánckurzuson a flamencóval. Azonnal beleszeretett, én pedig szinte észrevétlenül nőttem bele ebbe a kultúrába. Közben tanultam balettozni, táncoltam a Cédrus Táncegyüttesben, akrobatikus rock and rollal is foglalkoztam, aztán volt egy rövid periódus az életemben, amikor éppen nem mozogtam semmit, édesapám pedig azt javasolta, amíg nem döntöm el, hogy mit sportoljak, menjek el anya együtteséhez fla­men­co­próbákra. Már az első órákon úgy találtam, hogy ebben én ügyes vagyok, tánc közben szépnek, nőiesnek éreztem magam.

– És mikor fordult komolyabbra a dolog?

– Tizenhat éves voltam, amikor nyolc­évnyi zongoratanulás után J. Lőrincz Gitta tanárnőm szerette volna, ha megpróbálom a zeneakadémiai felvételit. A művészpálya vonzott ugyan, ám azt éreztem, képtelen lennék naphosszat a zongora mögött ülni. Anya meghívására spanyol flamencomesterek érkeztek hozzánk kurzust tartani és az egyikük megkérdezte, nem gondolkodtunk-e azon, hogy a sevillai táncművészeti konzervatóriumban tanuljak tovább flamenco szakon. És akkor bekattant valami, hogy én pontosan ezt akarom csinálni, semmi mást.

– Nem furcsállták a spanyol évfolyamtársaid, hogy magyarként ennyire érdekel ez a táncstílus?

– A Conservatorio Profesional de Danza flamenco szakának harmadik évfolyamára vettek fel, ráadásul utóbb kiderült, én vagyok az első olyan külföldi diák, aki itt diplomázik, úgyhogy eleinte tényleg egy kicsit ufónak néztek. Tizenkilenc évesen költöztem ki Sevillába, albérletben laktam, és dolgoztam az iskola mellett, hogy el tudjam tartani magam. Nem bántam, mert mindig is ott mocorgott bennem, hogy először látni akarom az életet, utazni a nagyvilágban. Sevilla ehhez tökéletes helyszínnek bizonyult, hiszen olyan város, ahol mindig történik valami, szinte mindenütt jelen van a művészet: az emberek felszabadultan énekelnek, gitároznak az utcán sőt, a flamencóval is elkerülhetetlen a találkozás. A mai napig kötődöm a városhoz.

– Mit takar a flamenco voltaképpen: a spanyol népzene és a néptánc különleges ötvözete, vagy több ennél?

– Nehéz definiálni, mert kiemelkedik a spanyol folklórból. Andalúziában jött létre, olyan területen, ahol az évszázadok során – köszönhetően az Ázsiából, Afrikából, Amerikából itt kikötő hajóknak – számos nép művészete, kultúrája folyamatos kölcsönhatásban élt egymással. Ez a vidék több mint nyolcszáz éven át arab fennhatóság alatt állt, de a késő középkortól ugyanilyen nagy hatással volt az itt élőkre a kereszténység: páratlan kulturális fúzió alakult itt ki. Talán ezért is annyira élő művészeti ág a flamenco, amely a gyökereiből, az őt gazdagító kultúrák sokszínűségéből, az állandó alakulásából, változásából adódik: bármilyen más művészeti ággal képes kapcsolódni, hihetetlenül gazdag és izgalmas fúziók születhetnek általa a színpadon.

– Női vagy férfiműfaj?

– Nem lehet nemek szerint különbséget tenni, hiszen a lépések, a mozdulatsorok függetlenek attól, hogy ki táncolja. Az egyes előadásmódok inkább stílusukban különböznek, ami teljes egészében a táncos döntése, hiszen ő az, aki a táncot a maga egyéniségére alakítja. Szeretem, ha egy férfi erőteljesen, férfiasan képviseli a flamencót, miközben a női táncos is előhívhatja magából a férfienergiákat, így az lehet akár erőteljes és irányító, de lehet nőies, kecses és lágy is. Mivel itthon szinte kizárólag női képviselői vannak a műfajnak, néhány közelgő eseményre meghívtunk férfi táncosokat is, hogy a magyar közönség őket is láthassa a színpadon. Május 20-án a Magyar Állami Népi Együttes 70. jubileumi évfordulója alkalmából együtt lépek fel a világhírű Juan José Jaén Arroyo „El Junco” flamencotáncművésszel, és María Antonia Fernandez „La Toñi” flamenco-énekesnővel. Nyár közepén, július 22-től 24-ig rendezzük meg az I. Flamenco Nemzetközi Fesztivált Siófokon, amely a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 eseményhez kapcsolódik, erre az igen komplex kulturális rendezvényre pedig szintén a legnevesebb spanyol férfi és női flamencotáncosokat hívtuk meg.

– Az improvizációnak igen hangsúlyos szerepe van: lehet-e párhuzamot vonni flamenco és a magyar tánctípus, a legényes között?

– A flamencóban is előfordul, hogy táncosok kiállnak a zenekar elé megmutatni a tudásukat, itt azonban a táncos olyannyira irányít, mintha karmester lenne; jelezheti például, hogy mikor kezdhet a gitáros szólót játszani, vagy mikor következhet az dal. Ezt úgy is mondják: „Kérem az éneket.” Persze ezt a táncosnak tisztelnie kell, illik megvárni, míg a dal a versszak végére ér, nem szabad széttáncolni az éneket. A lábkopogás a hosszú táncszóló legerőteljesebb, katartikus része, ilyenkor pedig a zenészek respektálják a táncos szólóját. A flamenco valójában egy folyamatos dialógus, beszélgetés a táncos és a zenekar között – talán ez a legérdekesebb és a legizgalmasabb eleme.

– És ezt csak az andalúziai táncosok között lehet megtanulni…

– Olyan ez, mint az autóvezetés: attól, hogy valaki átmegy a KRESZ-vizsgán, még nem tud vezetni, csak a forgalomban értheti meg a közlekedés dinamikáját. Lehet flamencológiát hallgatni az egyetemen, ám az autentikus improvizációs gyakorlatokat leginkább a tablaók (olyan spanyolországi szórakozóhelyek, ahol flamencoesteket tartanak) táncosai között lehet elsajátítani. Ezért is igyekszem minden évben visszamenni Sevillába, hogy ezt a fajta gyakorlatot újra és újra felelevenítsem. Sevillában a közösségteremtés és a szórakozás színterei mellett a hagyománykövető és a táncszínházi elő­adások vagy éppen a kortárs műfajokkal fuzionáló produkciók is remekül megférnek egymás mellett. Itthon a FlamenCorazonArte Táncszínházzal mi inkább a műfaj táncszínházi vonalát, a tánc nyelvére fordított történetmesélést képviseljük. Nagyon szeretem a színházi közeget, hogy világításban, díszletben, dramaturgiában is lehet gondolkodni. Boldog vagyok, hogy megépült az új Nemzeti Táncszínház, amely méltó teret nyújt az alkotáshoz.

– A táncszínház repertoárjában akad novellafeldolgozás vagy klasszikus zenére készült koreográfia is: alkotóként szándékosan e műfaji sokszínűségre helyezed a hangsúlyt?

– Igen, ez tudatos döntés, e koreográfiák mind a flamenco különböző irányzatait mutatják be. Az ötödik Sally című kortárs novellafeldolgozás során például a történetben megjelenő öt személyiség mindegyikéhez különböző hangszeres kíséretet választottam, míg a koreográfiák egy-egy flamencopalót, vagyis stílust idéznek meg, ám ez a darab egyértelműen kortárs táncdráma. A Folkamencóban a magyar néptáncot és népzenét ötvöztük, míg a jelenleg futó Caminos című elő­adásunkban a latin-amerikai zenét, a latin dzsesszritmusokat házasítjuk a flamencóval. A Magyar Állami Népi Együttessel közös, Múlhatatlan idő című műsorunkban a cigányság legnyugatibb képviselői, az andalúziai cigányok révén jelenik meg a flamenco. Az előadás beharangozó sajtótájékoztatóján találkoztunk először Lakatos Mónikával, a Romengo együttes énekesnőjével, aki egy annyira szép hallgatót énekelt, hogy ott rögtön éreztem, hogy erre táncolnom kell, ő pedig az Alex Torres gitárossal közösen előadott Se­guiriyas táncomra improvizált rá spontán. Ez is egy példája annak, mennyire szépen kommunikálnak egymással a műfajok.

– Mi adja a flamencotáncos színpadi egyéniségét?

– A személyisége, ami persze függ attól is, hogy a flamenco mely irányzatát sajátítja el, hiszen van, aki egyetlen palón belül tökéletesíti a tudását. Ez a műfaj azonban lehetővé teszi, hogy valaki teljes mértékben megmutathassa a személyiségét. Minden táncműfaj mögött húzódik valamiféle eszmeiség, ami egy idő után akkor is hat a táncosra, ha nincs annak tudatában. A flamenco eredetileg a szegény és számkivetett emberek műfaja volt, talán ezért is képviseli olyannyira a szabadságot. A lélek mindig szabadságra vágyik, és a művészetben képes megtalálni. Mikor énekelünk, nem érzünk félelmet: nem véletlen, hogy először a flamencoénekek születtek meg, ahhoz alakult ki a tánc és a kíséret. A táncosnak meg kell tanulnia a nehéz és bonyolult flamenco-tánctechnikát, ám azon belül már korlátok nélkül megélheti azt, amit a koreográfiával ki szeretne fejezni. És ez nagyon felszabadító érzés.