– Már nagyon szépen beszél magyarul!

– Köszönöm, de még van hová fejlődnöm. Már mindent értek, de beszédben nehezebben fejezem ki magam, és erős szlovák akcentusom van. Mindenki azt hiszi, hogy palóc vagyok.

– Az egyáltalán nem baj, sőt. Amikor 2018-ban a Magyar Hírlapnak adta az elhíresült interjút, amelynek ürügyén kirúgták a Pozsonyi Városi Múzeumból, akkor még Zuzana Falathováként nyilatkozott, ám most Falath Zsuzsannaként mutatkozott be. Az utóbbi évek kálváriajárása tette magyar identitásúvá?

– Amikor az említett interjú készült, még szlovák nemzetiségű voltam, ám a tavalyi népszámláláson már magyarnak vallottam magam. Meg kellett ezt tennem, mert nem lehet két szívvel élni, kell választani egy nemzetet, egy identitást. Ezzel nem tagadtam meg a szlovák őseimet, a magyar felmenőim iránti tisztelet vezérelt, meg mindaz, amit a szlovák közéletben elkövettek ellenem az elmúlt években. Voltam már „magyarbarát”, „magyar soviniszta”, „nemzetáruló” és a többi… Akkor kezdtem magyarul tanulni, amikor megismertem a páromat, majd a magyar történelmet és a családfámat is kutatgattam.

– Akkor találta meg a magyar ágakat?

– Bizony. Huszonévesen döbbentem rá, hogy nagyapám tud magyarul, pedig soha nem mondta, sőt, kiderült, hogy Érsekújváron magyar gimnáziumba járt, és a nagyszülei egyáltalán nem tudtak szlovákul. De Nagyszombathoz közel, Farkashidára, egy szlovák közegbe házasodott, és ott egyáltalán nem „divatos” a magyartudást fitogtatni. Az ő története is jól példázza, hogy mennyire magukba kellett fojtaniuk az emberek a saját identitásukat, nem jutottak levegőhöz. Most már magyarul is beszélgetünk.

– Mi pedig egy jó hír miatt ültünk le beszélgetni: megnyerte a munkaügyi pert a volt munkáltatójával, a Pozsonyi Városi Múzeummal szemben. Meglepte a döntés? Fellélegzett?

– Kicsit igen, de a küzdelem még nem ért véget, sokat kell harcolnom az igazomért. Az is sokatmondó, hogy a szlovák média egyáltalán nem számolt be arról, hogy megnyertem a pert. Úgy érzem, hogy ez a harc, amit most vívok, és ez a kis győzelem nemcsak az enyém, hanem minden magyaré, aki hisz az igazságban és nemzetünk feltámadásában. Nagyjából egy hónap múlva kapom meg a bírósági értesítést, hogy jogerős-e az ítélet, mert a múzeum még fellebbezhet ellene, de nagyon erős bizonyítékaink vannak, nem valószínű, hogy megteszik. Többek között hangfelvételek bizonyítják, hogy a magyar újságnak adott interjú miatt rúgtak ki, amelyben azt mondtam, hogy történelmi kérdésekben szinte száz százalékig a magyaroknál van az igazság, a szlovákok hazugságokat interpretálnak a mai napig.

– Visszamenne oda dolgozni, ha bocsánatot kérnének?

– A bocsánatkérés a minimum, de soha nem mennék vissza, mert engem ott megaláztak és kiközösítettek. Sok szlovák kollégám és ismerősöm elfordult tőlem az interjú után, barátságok szakadtak meg, ismeretlenek azzal fenyegetőztek, hogy a Dunába lőnek, nem is értettem az egészet. Ráadásul azóta új igazgató vezeti az intézményt, aki sokkal liberálisabb, tavaly például egy LMBTQ-kiállítást rendeztek a múzeum udvarán, amelyen szlovák és magyar homoszexuálisok szerepeltek. A szlovákok kétarcúak: sovinizmusukat, magyarellenességüket a nemzetközi liberális trendek felszínes elfogadásával fedik el, és ez sajnos jól működik, a külföld ezt látja. Egyébként sok kollégám készül elmenni vagy már el is ment a múzeumtól, mert nem voltak megelégedve az új vezetéssel. Ám a per megnyerésével én még mindig a városi múzeum munkatársa vagyok, így most már két munkahelyem van.

– Ráadásul nem is akármilyen, 2020-ban lett a Trianon Múzeum munkatársa. Szabadabb ott a légkör?

– Szabadabb, hisz végre azzal foglalkozhatok, ami valójában érdekel: a történelmi igazsággal. Anno felhívott Szabó Pál Csaba, a Trianon Múzeum igazgatója, hogy szeretne velem találkozni, és elhívott dolgozni a múzeumba. Örömmel elfogadtam a felkérését, és az év októberében már ünnepi beszédet mondtam a királyszállási Nagy-Magyarország parkban. A pozsonyi múzeum igazgatójának hiába javasoltam, hogy legalább rakjanak ki magyar feliratokat a magyarok és németek által alapított intézményben, ahol rengeteg magyar megfordul, felvetésemre azt válaszolta, hogy „nincsen elég hely”. Szóval én is megéltem a kis Trianonomat, a meghurcoltatásom, a kirúgatásom döbbentett rá arra, hogy Trianon nem valami befejezett, hanem egy máig ható és áldozatokat szedő történelmi folyamat. Ami igazán nyomasztó száz év után, hogy a gyűlölködés, amelynek magvait elhintették, néhány ország nemzetfenntartó ideológiájává vált. Nem a belső, spirituális és a nemzeti értékekből, sajátosságokból nyerik a létükhöz, fejlődésükhöz szükséges energiát, hanem az igazság eltagadásából, a mélyből feltörő, de elfojtott bűntudatból és persze az ezekből fakadó frusztráltságból.

– Hogyan működött a pozsonyi múzeumban ez a szelektív emlékezetpolitika?

– A leginkább szimbolikus az volt, amikor szerveztünk egy kiállítást a város elcsatolásáról. Az elcsatolást persze nem így nevezték, hanem „hozzákapcsolásnak”. Ekkor arra figyelmeztettem a főnökömet, hogy a kiállításon egy árva szó sem esik a pozsonyi sortűzről. 1919. február 12-én ugyanis a város több ezer magyarja tüntetett a megszállók ellen, a cseh katonák cserébe megrendezték a „véres szerdát”: kilenc magyart kivégeztek, több százat megsebesítettek, még kiskorút is lőttek agyon, a tüntetés után egy héttel egy 13 éves fiú a posta előtt magyarul beszélgetett a barátjával, és egy cseh katona csak úgy meggyilkolta. A múzeum szerint mindez nem történt meg, hisz a pozsonyiak csak „sztrájkoltak”. Azt sem említették meg, hogy összezúzták Fad­rusz János Mária Terézia-szobrát, az Erzsébet Tudományegyetem bezárásáról és elüldözéséről – ahol akkoriban többek között Heim Pál és Szent-Györgyi Albert tanított – csak annyit írtak, hogy „az egyetem befejezte működését”. Furcsálltam, hogy ezeket az eseményeket miért hagyják ki, hisz nagyon jól tudtak a megtörténtükről! Ez a tudatos hazudozás, tudatos történelemhamisítás sok mindenen elgondolkodtatott; megdöbbentett, hogy a történelmi tények ismeretében mégis azt írták, hogy a pozsonyiak örömujjongással fogadták a cseh megszállókat. Valójában csak a több ezer Pozsonyba utaztatott szokolista (a Sokol nevű cseh hazafias tornaegyesület tagjai – a szerk.) ujjongott és integetett. Most éppen ezt a korszakot kutatom, és nagyon sok hasonlót, eddig ismeretlen esetet találok.

– Már csak az a kérdés, hogy mindezt nem akarja könyv formájában is kiadni?

– Most éppen egy könyvet írok a szlovák sovinizmus geneziséről a XIX. századtól egészen mostanáig. Korabeli újságokban, levéltárakban kutatok, már több mint kétszáz oldalt írtam a magyarellenes atrocitásokról. Egyelőre tízszer több ilyet találtam, mint amennyi eddig napvilágra került, és megdöbbentő, hogy több ezren estek a cseh magyarellenes terrorcselekedetek áldozatául. 1919-ben és az I. Csehszlovák Köztársaság idején rengeteg magyart meggyilkoltak, agyonvertek, sok plébánost hurcoltak el Felvidékről. Furcsállom, hogy a magyar történészek körében közhelynek számít az I. Csehszlovák Köztársaságot demokratikus államnak minősíteni, pedig valójában szélsőséges, soviniszta állam volt. Magyarul és természetesen szlovákul is ki szeretném adni.

– Nem lesz ebből botránykönyv?

– De! Ám ez is a célom, bár nem furcsa, hogy az igazságot nevezzük botrányosnak? Az utóbbi években ismertté váltam, ezáltal többen figyelnek a szavamra, éppen ezért úgy érzem, hogy végre le kell leplezni ezeket a történelmi hazugságokat, fel kell tárni az ismeretlen gaztetteket, mert sajnos a szlovák történészek nagy része ma is elhiszi az „ezeréves magyar elnyomás” mítoszát. Néhányan jól tudják az igazságot, de nem akarnak róla beszélni, vagy másról írnak. Szlovákiában ez állami doktrína, ugyanis a szlovák államiság alapja Trianon. A legokosabb történészek nem fognak az állam­eszme ellen hadakozni, mert ahogyan az én történetem is példázza, valószínű, hogy elveszítenék az állásukat. Nemrég a magyarok 1946–47-es kitelepítéséről beszéltem, és a Matica slovenská (a legrégebbi szlovák nemzeti kulturális és tudományos szervezet – a szerk.) egyik komoly történésze azt nyilatkozta, hogy ez csak egy hamis magyar mítosz, a tömeges kitelepítésre ugyanis nincs bizonyíték. A józan ész szerint mit lehetne erre válaszolni, hisz a kitelepítésekről filmfelvételek is készültek! Tehát ennyire mély a szakadék a két nemzet történészei között, amit sajnálatosnak tartok, mert mégis egymásra vagyunk utalva a Kárpát-medencében. Kellene szlovák–magyar kiegyezés, de nehezen vergődünk velük zöld ágra, mert a szlovákok legbelül érzik, hogy a történelemszemléletük egy hazugságból épült kártyavár, amely könnyen összeomolhat.