A francia katona és a sofőr hallotta, amint közben az egyik suhanc azt kiabálja, hogy keressék meg azt a papot, aki szintén itt lakik a közelben, és füstöljék ki azt, hátha találnak ott zsidókat. (…) De úgy látszik, a nyilasok részeg fejjel nem is találták meg, vagy ha meg is találták a házat, ott is észrevették ugyanazt a táblát, amit a delegációnál láttak, valamint a kifüggesztett írást, azután látták a magas kőkerítést és a nagy vaskaput, és nem akarták újra kockára tenni a bőrüket. Lehet, hogy zörgettek, lehet, hogy lármáztak és borgőzös fejjel randalíroztak, de a kertkapu bizony elég messze van a háztól, és a házmesterünk, a jó öreg meg biztosan, ha hallotta is, nem gondolt arra, hogy a mi kapunkat döngetik – idézi fel a nyilas suhancok egyik éjjeli „razziáját” Sztehlo Gábor a Háromszázhatvanöt nap című memoárjában.

A Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában – Kunt Gergely és Schmal Alexandra szerkesztésében – most (újra) megjelent visszaemlékezés a második világháborúban több ezer zsidó gyermeket és felnőttet megmentő evangélikus lelkész munkásságának leghitelesebb összefoglalója. Kordokumentumként felbecsülhetetlen, lelki vívódásként vagy tanúságtételként pedig nélkülözhetetlen.

Hannah Arendt német filozófus nagy vitát kiváltó elmélete szerint a hatalomnak való reflektálatlan megfelelés, a parancsok kétely nélküli végrehajtása gondolattalanná teszik az embert, aki képtelenné válik a jót megkülönböztetni a rossztól. Az Adolf Eichmann jeruzsálemi peréről szóló tudósításában a gondolkodó amellett érvelt, hogy a holokauszt nem démoni lények, hanem a morális értékrend állandó felfüggesztettségében élő, ítélkezésre alkalmatlan kisemberek műve volt, akik a saját végtelen korlátoltságukban milliók tervszerű legyilkolását vitték véghez. A gonosz nem radikális, hanem banális, ami folyamatos önvizsgálatra figyelmeztet bennünket, hogy vajon nem vesztettük-e el ítélőképességünket, és így a szabadságunkat. „Azon kevesek, akik még meg tudták különböztetni a jót a rossztól, valóban saját ítélőképességük alapján cselekedtek, és ezt szabadon tették” – írta Arendt.

A Háromszázhatvanöt nap keresetlen természetessége a háború utolsó évének elbeszélésében ugyancsak élesen állítja szembe a banális gonoszt a reflektált jósággal. Sztehlo Gábor felső középosztálybeli család gyermekeként nőtt fel, a harmincas évek elején Finnországban élt ösztöndíjasként, ott szembesült a helyi egyház hangsúlyos szociális tevékenységével és a népfőiskolák rendszerével, ami egyaránt nagy hatást gyakorolt rá. 1935-től Nagytarcsa evangélikus lelkészeként dolgozott, és igyekezett átültetni a finn oktatási modellt a magyar társadalmi körülményekre. 1942-ben került Budapestre, a nevelés azonban itt is munkája középpontjában maradt. 1944 tavaszán a református Jó Pásztor Bizottság felügyelete alatt gyermekotthonok létesítésébe fogott, kellő tőke és – társadalmi, egyházi – támogatás hiányában azonban igyekezete kudarcba fulladt. Nyár végén a Nemzetközi Vöröskereszt Friedrich Born svájci diplomata vezette budapesti irodája karolta fel az ügyet, Sztehlo az év végéig több tucat védett otthont alakított ki, ahol gyermekek és felnőttek is menedékre leltek a deportálások és a nyilas terror elől. A lelkész állhatatos munkájának köszönhetően több ezer életet sikerült megmenteni. 1945 tavaszán Sztehlo az árván maradt gyermekek számára megszervezte a Pax Gyermekotthonokat – ismertebb nevén a Gaudiopolis gyermekköztársaságot –, amelyet az 1950-es államosításig vezetett. Háború alatti tevékenységéért Világ Igaza címmel tüntették ki.

A memoár 1961–62-ben született Svájcban – a lelkész 1961-től 1974-ben bekövetkezett haláláig ott élt –, és bár korábban több részlet is napvilágot látott belőle, illetve 1984-ben Isten kezében címmel megjelent egy erősen szerkesztett változata is, az eredeti kéziratot most először olvashatjuk. Ez azért is különösen fontos, mert Sztehlo kíméletlenül őszintén idézi fel az eseményeket, önmagát, az egyházat és a társadalmat is kérlelhetetlen kritikával szemlélve. A Háromszázhatvanöt nap – ez a szerző egyik lehetséges címjavaslata volt – így egyszerre adhat hiteles választ a két legfontosabb kérdésre: miként fordulhatott egy ország a saját polgárai ellen, és hogy az általánossá váló őrületben hogyan őrizhette meg bárki is a józan eszét?

„– Mit akarsz Te zsidó gyerekeket megmenteni? Nincs elég gyerekünk nekünk, akiket meg kell menteni? – szól mogorva szemrehányással az öreg. – Hát az ugyanaz – próbáltam nyugodtan beszélni, de bizony belül remegtem a dühtől (…) – Hogyan mondhatsz ilyent, hogy ugyanaz – horkant fel öreg Gyulánk. – Egy evangélikus magyar gyerek és egy zsidó srác ég és föld különbség. Már megint olyannal foglalkozol, aki nem a Te dolgod, és olyan eszméket forgatsz a fejedben, amik veszedelmesek.” Sztehlo a püspöki titkárral, ifj. Ruttkay-Miklián Gyulával folytatott párbeszéde segíthet megérteni az egyházak passzivitását és a társadalom érzéketlenségét vagy épp a kegyetlenségek hallgatólagos, esetleg aktív támogatását. De a lelkész nem rejti dialógusokba a véleményét, nyíltan beszél azokról az okokról, amelyek több százezer magyar elpusztításához vezettek.

A holokauszt elbeszélőit általában négy kategóriába sorolják: áldozatok, elkövetők, embermentők és kívülállók. Sztehlo 1944 tavaszáig saját bevallása szerint csupán passzív szemlélője volt az eseményeknek, addig úgy vélte, hogy „a németországi koncentrációs táborok sem lehetnek sokkal nyomorúságosabb helyek, mint a mi Kistarcsánk”. Környezete, vagyis a társadalom azon rétege, amelynek a kellő súlya, befolyása és pénze is megvolt hozzá, hogy segítsen bajba jutott embertársain, érdektelennek, elutasítónak mutatkozott.

A bűnt nem lehet meg nem történtté tenni, Sztehlo Gábor azonban nem is ezen dolgozik, számára az embertelenség tanulási folyamatként jelenik meg: „Elsősorban is meg kellett tanulnom, hogy a keresztyénség nem a dogmák világa, hanem a szeretet világa. (…) Isten mint egyént hívott, váltott, szabadított meg a bűntől, haláltól és sátán hatalmától. Jézus nem tömegekkel foglalkozott, hanem mindig az egyénnel. (…) De semmiképpen sem azért, hogy én, az egyén építsem ki a magam életét a magam számára. Hanem hogy az egyén, akit ơ váltott meg, szabadított meg, teremtett újjá, legyen az egész testnek egy tagja, egy íze, egy kicsinyke idege, mely belekapcsolódik a maga egyéni feladatával a közösségnek életet adó munkájába.”

A visszaemlékezésben felidézett egy év „csodálatosan drága kegyelmi” esztendőként jelenik meg a lelkész értelmezésében, vétkezett, de az Úr Jézus által drágán kegyelmezett meg neki. „Éppen ezért Isten szeretete viszi előre a világot. Ez a drága kegyelem, mely életet teremt, tud csak ebben a világban is Jézus követésében életet teremteni.”

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg június 10-én.