Az „audiatur et altera pars” (hallgattassék meg a másik fél is) az egyik legfontosabb jogi elv; de tanácsos alkalmazni a mindennapi életben és természetesen a politikában is. Úgy tűnik azonban, hogy sok jó szándékú ember ezt összekeveri azzal, mintha mindig fifty-fifty arányban oszlana el az igazság. Jelen esetben mintha az orosz–ukrán háborúban, tágabban a mostani Oroszország–Nyugat-szembenállásban valahol középen lenne az igazság. Ennek jegyében mintegy a barbár orosz katonai agresszió hasonló súlyú ellenpontjaként hosszan sorolják egyesek Oroszország „jogos szempontjait”. Nem így van: az igazság túlnyomórészt – bár természetesen nem kizárólagosan – az ukránok, illetve a Nyugat oldalán áll.
Lássuk a súlyos orosz érvek közül a Nyugattal szemben talán legsúlyosabbat. A putyini narratíva szerint a NATO 30 év óta gátlástalanul törekszik körülvenni, sarokba szorítani Oroszországot, és most már nincs hova hátrálniuk. Nem így van. Az eredeti botránykő az, hogy a NATO fölvette tagjai közé a volt európai szocialista országokat. Ezt a folyamatot azonban nem a Nyugat erőszakolta mindenáron, hanem az érintett közép-európai országok; jól érezve azt, hogy – amint arra Antall József manapság sokat idézett mondásával utalt – ha az orosz medve kialussza magát, még sok bajt okozhat. Ezek a kis országok, vagyis mi, akartunk – a társadalom óriási többségének támogatásával – NATO-tagok lenni. És, mint láthatjuk, igazunk volt. Az ukránhoz képest is elenyésző magyar hadsereg nem fogja megvédeni határainkat; a NATO fogja, illetve nagy valószínűséggel elrettentő ereje miatt nem fog kellenie.
A csatlakozási igényre a NATO egyszerűen nem mondhatott nemet. Abban a történelmi helyzetben egyszerűen védhetetlen lett volna az elutasítás. Természetesen nem is volt érdekük ellenére való. De azért olyan nagyon nem voltak elragadtatva; különösen nem a folyamat gyorsaságától. Jó okkal. Nem volt túl vonzó számukra, hogy olyan hadseregek legyenek részei a katonai szövetségnek – és jussanak hozzá adott esetben valóban nagyon érzékeny katonai információkhoz –, amelyek nem sokkal korábban még a varsói szerződés keretében gyakorlatilag a szovjet hadsereg alárendeltségében voltak.
Jelen sorok írójának egészen személyes tapasztalatai lehettek ezzel kapcsolatban. Nemcsak Magyarországról, hanem az egész volt keleti tömbből az első volt, aki egy évet tölthetett el Brüsszelben az Észak-atlanti Közgyűlés titkárságán úgynevezett meghívott kutatóként. (Ez a szervezet nem maga a NATO, hanem tagállamai parlamenti képviselőiből álló tanácskozó testület, amely azonban természetesen a NATO holdudvarában tevékenykedik, és főként biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozik.) Eszébe sem jutott volna ilyesmire pályázni, azonban azokra, akik szívesen mentek volna erre a munkára, odaát azt mondták, hogy ők már éppen elég jól ismerik a NATO-t, nincs szükség arra, hogy tovább bővítsék ismereteiket. Sokkal nyugodtabban fogadtak olyan fiatalembert, akinek az apja az angol nagykövetségen dolgozott közel négy évtizeden át, akinek a fiát ezért „bombabiztosnak” tekintették, és akit az akkori külügyminiszter, Jeszenszky Géza is szívesen küldött. (Az már csak a történelem – tragikus – iróniája, ha 30 évvel később ugyanebből országból érkezőket tekintik Nyugaton a legkevésbé „bombabiztosnak”.)
De nemcsak ezért nem igaz, hogy a NATO olyan ördögi módon és agresszíven akarta volna bekeríteni Oroszországot. Azért sem, mert a Szovjetunió felbomlásával a bipoláris világrend szinte egyik percről a másikra megszűnt. A lakosságát tekintve felére csökkent, Európa közepétől sok száz kilométernyi távolságba szorult, súlyos gazdasági problémákkal küszködő, bátortalan lépésekkel, de a demokrácia és a Nyugat felé elinduló Oroszország egyszerűen nem jelentett a korábbihoz mérhető problémát.
Más kérdés, hogy hogyan élte meg ezt a folyamatot az orosz politikai és katonai elit, amely egyébként személyi állományában teljes kontinuitásban maradt a korábbival, amely abba nőtt bele, hogy a két világhatalom – történelmi távlatban győzelemre hivatott – egyike, és amely halálos ellenségként, de legalábbis veszélyként tekintett a Nyugatra általában, kiváltképpen a NATO-ra. Alighanem csendben azt gondolták, amit most Putyin világgá üvölt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy – egy furcsa kettősség okozta – tévképzetben éltek. Merthogy ott volt (van) még mindig a világ második legnagyobb hadserege, hatalmas terület, óriási nyersanyagforrások. De közben az ország gazdaságilag egyre jobban leszakadt. Jelentősebb modernizáció nem történt, ahogy a valamikori harmadik világ számos országában igen; a demokratizálódás pedig nemhogy megakadt, hanem visszafordult egy autoriter rezsim irányába.
Ez az elit azonban egyre kevésbé volt képes helyesen felmérni Oroszország helyét, súlyát, lehetőségeit a világban. És ez a feszültség most kirobbant. Nagyon sok mindenkire, de Oroszországra nézve is tragikus módon. Úgy, hogy mindent elrontanak, minden eddig nem vagy nem igazán valós veszélyt valóságossá tesznek: friss erőt pumpálnak és oroszellenes élt adnak a jó ideje egyre enerváltabb NATO-nak. Hetek alatt megszülik az egységes és vehemensen oroszellenes ukrán nemzetet. Nemzetközileg pedig eddig példátlan elszigeteltségbe taszítják saját magukat.
Mindez nem jelenti azt, hogy a másik oldal hibátlan lenne. Elsősorban azért nem, mert hiába látom reálisan a világot, ha nem mérem fel, hogy a másiknak milyen szembetegsége van, akkor mégsem vagyok elég realista. Másrészt tagadhatatlan, hogy az orosz szembetegségnek komoly okai voltak. Nemcsak azért, mert egy nagyhatalmi státusz egyik percről a másikra való elvesztését nagyon nehéz feldolgozni; azért is, mert a Szovjetunió olyatén módon történt felbomlása, hogy 25 millió orosz és még legalább 10 millió inkább orosz identitású ember vált kisebbséggé Oroszországnál jóval gyengébb országokban, a legmagasabb fokú robbanásveszélyt jelenti. Az is kétségtelen, hogy sokszor automatikusan érvényesültek aktuális üzleti érdekek; amelyek jelentéktelenek azzal szemben, amilyen súlyú tragédia zajlik most
Egyoldalúnak tehát nem szabad lenni. De teljes arányérzékvesztés úgy gondolni, hogy ezek a hibák a legkisebb mértékben is indokolhatják azt, amit most Oroszország tesz. Az történelmi bűn az ukránokkal, az oroszokkal és áttételesen az egész világgal szemben.
A szerző teológus-filozófus.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/12. számában jelent meg, március 18-án.