Az Egyesült Államok országos betűzőbajnokságának minap tartott nagydöntőjében a 14 éves Harini Logan győzedelmeskedett, amint azt emberek milliói figyelhették élőben a tévében. A betűzőversenyek valószínűtlen népszerűsége élesen rácáfol arra a közfelfogásra, hogy manapság (és főleg Amerikában) a tudás már nem érték az emberek szemében. Egyben a legjobb versenyzők etnikai háttere azt is megmutatja, hogy a bevándorlók mekkora intellektuális hasznot hoznak az Egyesült Államoknak.

A döntő elkezdődött, és Vikram [Raju] jön először. Kilencven másodperce van, hogy olyan sok szót betűzzön el, amennyit csak tud… Vikram keresztülrobog a szavakon… Annyira örülök, hogy nem én vagyok a bíró – mondja Kory Stamper lexikoníró, miután Vikram 19 szót betűzött végig szédítő sebességgel… Talán egy két szónál akadt meg, és tűnt kissé bizonytalannak. De a szavak nagy részénél villámgyors maradt… Harini Logan szinte nem is vesz levegőt, miközben darálja a szavakat… A kilencven másodperc alatt úgy tűnt, hogy egyik szó sem okozott Harininek problémát. Huszonhat szót betűzött el… Vikram Raju próbálja visszatartani a könnyeit, de még jövőre is indulhat. Biztosan visszatér, mondja…

Így hangzott a New York Times percről percre közvetítése egy évszázados múltra visszatekintő sportág amerikai nemzeti bajnokságának döntőjéről. A sportág amerikai jelentőségét mutatja, hogy a sajtó úgy kezelte az eseményt, mint a legfontosabb politikai eseményeket, amelyek fejleményeiről az emberek percenként akarnak értesülni. Pedig valójában csak egy általános iskolások részvételével zajló betűzőversenyről van szó, amit angolul spelling bee-nek (vagyis betűző méhecskének) neveznek. A név eredetéről csak elméletek vannak. Először írásban 1875-ben jelent meg, de valószínűleg szóban akkor már régóta használták. Az szinte bizonyos, hogy valójában semmi köze a méhhez, a mai alakja csak véletlenül azonos a rovarral. Régen a bee közös munkavégzésre összegyűlt emberek csoportját jelentette, talán ehhez van köze. Más nyelvészek szerint az óangol bene szó módosult változata, ami imádságot jelentett.

A betűzőversenyek a legtöbb olyan országban elterjedtek, ahol a nyelv nem alapvetően a kiejtett hangokat követi, és így a szavak betűzése korántsem egyértelmű. Mégis Amerikában van a versenynek a legnagyobb hagyománya, ott minden iskolában rendeznek helyi bajnokságokat, a győztesek egyre magasabb szintű regionális, állami, majd országos versenyekre jutnak tovább. Az országos döntőt, amely a minap zajlott Marylandben, a legnagyobb sportágak döntőivel felérő külsőségek között rendezik. A döntőt a tévé is közvetíti, szponzorok tömkelege reklámozza termékeit verseny közben, a győztes pedig kiskamaszoknak kiírt szellemi versenyhez képest kifejezett magas, 50 ezer dolláros (18,5 millió forintos) pénzdíjban részesül.

A versenyeken a diákok mindig nagy táblát viselnek a nyakukban, amelyen vagy rajtszámuk vagy iskolájuk neve szerepel. Kiállnak a pulpitusra, és az adott formátumtól függően egy-egy (rendszerint természetesen nagyon nehéz) szót kell elbetűzniük, vagy sok szóval kell minél gyorsabban végezniük. Természetesen képtelenség, hogy egy versenyző a szótár összes szavát ismerje, így nagy szerepe van a sikerben a következtetési képességeknek. Csak az győzhet, aki az általa ismert temérdek szó alapján képes az ismeretlen szavakat is helyesen elbetűzni.

A betűzőversenyek valamikor a XIX. század elején kezdtek megjelenni, amikor a vadnyugatot meghódító telepesek között meglehetősen alacsony volt az írástudók aránya. Aki képes volt helyesen elbetűzni a szavakat, az rögtön magas társadalmi státuszra számíthatott. Az írástudás nagy társadalmi jelentősége miatt hamar megjelentek a versenyek. Az igazán kirobbanó siker az 1870-es években jött el, amikor Edward Eggleston megjelentette The Hoosier Schoolmaster (Az indianai iskolaigazgató) című regényét. A hatalmas sikert arató könyv főhőse egy betűzőversenyen vesz részt, és egy szegény cselédlánnyal együtt jut a döntőbe (és természetesen beleszeret).

A regényben is hangsúlyos szerepet kapott a betűzőversenyek szerepe a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelemben: elméletileg függetlenül a társadalmi helyzetétől, minden diák sikeres lehetett ezeken a versenyeken. És bár ez a valóságban nem volt ennyire rózsaszín, kétségtelen, hogy olyan tanulók is nyertek ezeken a viadalokon, akik abban az időben az élet más területein nem rúghattak labdába. James Maguire az American Bee című, betűzőbajnokok világáról szóló könyvében így fogalmaz: „A szavakat nem érdekli, hogy a Mayflowerrel vagy egy fedélközben érkeztél [Amerikába]… A betűzőverseny a meritokrácia netovábbja. Az egyenlő pályák legegyenlőbbike.”

Az 1908-as első országos amerikai betűzőverseny döntőjét például Marie Bolden, egy 14 éves fekete kislány nyerte. Győzelme nem maradt hatástalan: a szervezők a hasonló „kellemetlenségek” elkerülése érdekében 1925-ig nem rendezték meg a versenyt. Ez azonban nem gátolhatta meg, hogy a hátrányos helyzetű (vagyis nem fehér) társadalmi csoportok a felemelkedés esélyét lássák a betűzésben, és ennek megfelelő komolysággal készüljenek rá.

Az idei verseny döntőbe jutott tizenhárom játékosa közül tizenegy, bár természetesen etnikai hovatartozást nem közölnek róluk, bevándorló hátterű. Tízen ázsiaiak, és van egy latin is közöttük. Az amerikai etnikai besorolás szerinti „fehér” mindössze egy van közöttük. A versenyen egyébként külföldi diákok is indulhatnak, és győzött már Puerto Ricó-i és jamaicai versenyző is, de a résztvevők nagy többsége az Egyesült Államokban él. A bevándorlók közül is a dél-ázsiaiak, konkrétan az indiaiak dominálják a betűzőversenyek újkori történetét. Az idei győztes, Harini Logan is indiai–amerikai. 2008 és 2018 között kizárólag indiai tanulók nyertek, és 2016-ban indiai–amerikai volt minden idők legfiatalabb országos bajnoka is: a tizenegy éves Nihar Janga Texasból. Mindeközben a dél-ázsiaiak az amerikai társadalom alig egy százalékát adják.

A kiemelkedő képességű tanulókat nevelő indiai–amerikai családokban ma sokan a betűzőversenyeken szerzett hírnevet látják a kitörés nagy lehetőségének, ezért célzottan edzik a gyerekeiket a kihívásra. A Netfix dokumentumfilmet is forgatott arról, hogy az indiai–amerikai családok milyen keményen küzdenek a sikerért, Spelling a Dream (Egy álom kibetűzése) címmel. Ez a trend látszólag egyre emeli az ázsiai hátterű tanulók státuszát és lehetőségeit, ám nem minden oktatáskutató nézi jó szemmel az élsportolókként hajtott indiai gyerekek sorsát. Egyesek szerint a folytonosan domináló indiai betűzőbajnokok sikere közvetve inkább növeli az átlagos bevándorló diákokat ért megkülönböztetést.

Pawan Dhingra, egy indiai származású amerikai szociológus szerint, aki könyvet írt az amerikai diákok tanórák utáni tanulmányi elfoglaltságairól, bár szinte minden amerikai gyerek jár különórákra, vallási vagy sportfoglalkozásokra a rendes iskolán kívül, az indiai családok a gyerekeik tudományos és művészeti képzését mindenki másnál komolyabban veszik. Akik betűzőbajnokok lesznek, általában kiemelkedők, szinte egyetemi szintű tudással rendelkeznek földrajzból, matematikából, művészettörténetből is, amit különórák tömegén sajátítanak el. Az indiai szülők úgy érzik, hogy a gyereküknek a jobbak között is a legjobbnak kell lennie ahhoz, hogy a bőrszíne okozta társadalmi hátrányokat kompenzálja, és bejusson a legjobb egyetemekre.

Ez azonban nincs ingyen. A legnagyobb tanulmányi bajnokokat kinevelő családok hatalmas – időnként a család anyagi lehetőségeit is meghaladó – pénzbeli és egyéb erőfeszítéseket tesznek a siker érdekében. A sok különóra, a felkészítőtanárok, a versenyekre való utazások viszik a pénzt. Ezt csak a tehetős bevándorlócsaládok engedhetik meg maguknak. Azzal pedig, hogy az ő gyermekük esetleg sikeres lesz, nem az ázsiai származásúak lehetőségeit növelik általában, sőt az oktatáskutatók szerint inkább tovább tágítják a gazdag és a szegény gyerekek oktatási lehetőségei és sikeressége közötti szakadékot. Márpedig a bevándorló hátterű diákok jellemzően az utóbbi csoportba tartoznak. Ez az indiaiakra éppen nem vonatkozik, hiszen az ő átlagos jövedelmük valamivel az országos átlag felett van.

A betűzőversenyek olyannyira népszerűek, hogy egész iparág épült a versenyzők felkészítése köré. A Hexco nevű, felkészülési segédanyagokat áruló cégnél például egy nyolcalkalmas felkészítő tanfolyamból és ezek szóanyagából álló csomag 1725 dollár (637 ezer forint). Pedig a Hexco szinte kötelező a betűzősikerhez: a cég büszkén hirdeti, hogy az országos döntőbe jutó versenyzők 94 százaléka az ügyfelük.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/25. számában jelent meg június 17-én.