A Demokrata hetilap március 2-i számában megjelent cikk.
Vasárnap reggel Zuglóból indult el egy kis csapat, hogy magánszemélyek felajánlásait eljuttassák a kárpátaljai és Kárpátaljára menekült rászorulóknak. Kecskés László és társai olyan településeket jelöltek ki célpontként, ahol jelentős a magyar népesség, ám a határtól való nagy távolság miatt a segélyszállítmányok nehezen jutnak el hozzájuk. Kőrösmező, Técső, Rahó, Visk. Szórványtelepülések, ahol a magyarok kis közösségekben élnek az ukrán tenger közepén.
Vásárosnaményban megállunk tankolni, mert úgy értesültünk, hogy Ukrajna készletei kimerülőben vannak, Kárpátalján nehezen lehet benzinhez jutni, Beregszászban több kút be is zárt. A töltőállomáson már kisebb sor torlódott fel, javarészben ukrán rendszámú autók. Menekültek. Húsz év körüli, az angolt törve beszélő fiatalemberrel elegyedünk szóba. Csernyivciből érkezett Magyarországra, Párágába szeretne eljutni ott élő ismerőseihez. Barátaival együtt indult útnak, édesapja olyan korban van, hogy már nem sorozzák be, őt azonban napokon belül hadba hívnák.
– Nem akarok ebben részt venni, nem akarok fegyvert fogni. Én nem így képzelem el a jövőmet – mondja egykedvűen.
Záhonynál két nap alatt 65 ezer ember lépte át az ukrán–magyar határt, elvileg tömegek várakoznak a környéken, így Beregsuránynál is. Bár az önkéntes segítők folyamatosan szállítják tovább az érkezőket, sokan a sorukra várnak. Balázs magyar útlevele segítségével tudott kijutni Ukrajnából, anélkül most beregszászi otthonában várná, hogy két gyermeke mellől elvigyék harcolni egy olyan ügyért, amihez neki és családjának csupán annyi köze van, hogy szülőföldjük Ukrajna része maradt a Szovjetunió felbomlása után, felesége pedig történetesen orosz származású. Balázs elmondja, hogy Ukrajna közel harminc százaléka orosz nemzetiségű, így nemcsak a magyarok, de az ukrajnai oroszok többsége sem akar háborúba keveredni. Sajátjaikra pedig végképp nem fognának fegyvert. Inkább elmenekülnek.
– Így jár mindenki a legjobban – teszi hozzá.
Egy Herszonból érkezett hölggyel elegyedünk szóba. Hatéves kisfiával lépték át a beregsurányi határt.
– A férjem katonaköteles, nem engedték át. Sokkal korábban el kellett volna indulnunk – mondja leplezetlen keserűséggel.
Elmondása szerint azonban senki nem számított arra, hogy idáig fajul a konfliktus, mindenki azt hitte, hogy a sokéves ukrán–orosz huzavona eredmény nélkül sikkad el szépen lassan. Tévedtek, ennek az ára pedig az, hogy a család feje Ukrajnában maradt. Elválásuk előtt abban állapodtak meg, hogy a férfi Lengyelország irányában próbálkozik, és Budapesten találkoznak, ha minden jól megy.
– Nem tehetünk mást, mennünk kell, remélem, Isten megsegít minket. Másban úgysem bízhatunk. De nem tudom, mit mondjak a gyereknek, hogy apa miért nem jött velünk – teszi hozzá.
Balázs még néhány mondatot vált a hölggyel ukránul. A beszélgetésből az derült ki, hogy az anyuka nem akar panaszkodni, mert nem szereti, ha sajnálják, de a tizenhét órányi várakozás alaposan próbára tette az erejüket, most pedig teljesen megsemmisülve indulnak a magyar főváros irányába. A várakozás valóban felőrli az idegeket, sokórányi tétlenkedés, közben egyetlen vécé sincs a környéken, vagy egy mosdó, ahol kicsit felfrissülhetnének a menekültek. Legközelebb a magyar oldalon kerülnek emberhez méltó körülmények közé. A magyar vámon várakozniuk sem kell, az ügymenet sokkal gyorsabban halad, mint az ukránoknál. Hatalmas különbség az is, hogy a magyar oldalon koordinált segítségnyújtás várja a menekülteket.
A karitász csapata a magyar oldalon viszonylag hamar átér. A magyar határőr bizalmasan mindössze annyit közöl a misszió tagjaival, hogy reméli, van diplomáciai kíséretünk, mert a biztonságunkat semmi nem garantálja a határ túloldalán. Az ukrán határszakaszon végül két útlevél-ellenőrzésen és egy vámvizsgálaton is átesünk, mire beengednek az országba. Közben látjuk, ahogy egy kerekesszékkel közeledő idős ember érkezik a határra.
A határtól néhány méterre a beregszászi máltai szeretetszolgálat önkénteseinek sátrát pillantjuk meg. Frissítőt adnak a több tucat várakozónak, akik gyalog akarnak átjutni. Sokan ugyanis inkább hátrahagyják az autójukat, csak minél előbb átvergődjenek a magyar oldalra. Beszédbe elegyedni azonban nincs idő, fényképezni pedig a határon tilos.
Beregszászban nem állunk meg, telefonon beszélek néhány helyi ismerősömmel, hogy megtudjam, hogy mi a helyzet a magyar többségű járásban, milyenek a kárpátaljai hétköznapok. Egy ismerősöm, Edit elmondja, hogy éppen néhány nappal korábban vitte át a férjét a határon. Tamás ugyanis állami alkalmazott, az elsők között számíthatott volna arra, hogy az ukrán kormánytól egyenruhát kap, majd a frontra vezénylik. Jobbnak látta azonban, ha Gödöllőn élő rokonainál várja meg, amíg elcsitulnak az indulatok, felesége néhány napig még biztosan Beregszászban marad, hogy a házukra vigyázzon, csak akkor megy a férje után, ha Kárpátalján is ropognak a fegyverek.
– Itt egyelőre nyugalom van. A bizonytalanba nem akarok elindulni. Egyáltalán hány napra kellene pakolnom, mikor jöhetünk vissza? Amíg nem muszáj menni, maradunk – mondja Edit.
Nőként egyelőre semmilyen veszély nem fenyegeti, az idősebb férfi rokonok segítenek neki, a házat azonban nem meri ott hagyni üresen. Az üresen maradt házakat ugyanis hamar kirabolják, esetleg menekültek költöznek be, akik ott rekednek, akár a háború után is. Vagy lelakják. Sokan egy élet munkáját hagyják maguk mögött.
Badó Zsolt kárpátaljai újságíró szintén telefonon mondja el, hogy a közművek működnek, van gáz, villany, víz, az áruk azonban az egekbe szökött. Élelmiszernek éppen úgy szűkében van Ukrajna, mint a benzinnek. Európa legjobb mezőgazdasági területeivel büszkélkedő országa éhkoppon. Ennek részben az az oka, hogy sokan feltöltötték az éléskamrát, felkészülve a legrosszabbra.
Egyre beljebb haladunk Kárpátalján; akikkel sikerül beszélni, azok rendre megerősítik a beregszásziak által elmondottakat. Aknaszlatinán állunk meg először hosszabban, a szlatinai magyar középiskolában teszünk le egy adag élelmet és takarókat. Az iskolában tíz kijevit szállásolnak el eddig.
– Online oktatásra állt át az egész ország, és azt rebesgetik, hogy rendkívüli szünetet is elrendelnek. Az iskolákban így helyet tudunk biztosítani a menekülőknek – mondja Kachmar Andrea, az intézmény tanára. A férfi tanárok egy része már elmenekült.
Andrea és kollégái az emberáradat megindulásakor aggódtak, hogy milyen emberek érkeznek hozzájuk, hogy barátságosak vagy agresszívak lesznek-e. A menekültekkel ugyanis mindenféle népek érkeznek. Sok esetben bűnözők is. A hatóságok azonban egy megnyugtató megoldással vették elejét a bajnak. A menekülteknek az önkormányzatnál kell regisztrálniuk, ellenőrzik a személyi adataikat, majd ezután jelölik ki, hogy ki hova kerül átmenetileg. Az iskolába beosztottak hálásak a helyiek jóságáért, alázatosan fogadnak minden segítséget.
– Vannak, akik továbbmennek, és vannak, akik itt fogják megvárni, hogy véget érjen az őrület és hazatérjenek. Én azt remélem, hogy nekünk nem kell majd menekülnünk – mondja a fiatal pedagógus.
A karitász munkatársai átadták az adományokat az iskola igazgatójának, majd folytatjuk utunkat. Rahón egy katolikus templomban teszünk le csomagokat. A helyi önkormányzat egyik magyar dolgozója, Körn Mihály elmondja, hogy a napokban ő is várja, hogy megkapja a behívót.
– A feleségemnek és nekem is van magyar útlevelünk, de egyelőre maradunk. Ha hívnak, muszáj lesz mennem – mondja keserű mosollyal.
A kisvárosban sokkal feszültebb a hangulat, mint a határhoz közelebbi részeken. Mihály nehezményezi, hogy őket besorozzák, míg Belső-Ukrajnából Kárpátaljára menekülnek a férfiak, akik itt üdülik ki magukat, amíg a magyarok bent harcolnak. A helyi iskolában is körbevezetnek, ahol fegyveres civilek őrzik a rendet.
– Az ukránok sosem fogják megadni magukat. Nekik ebben nagy rutinjuk van. Elszámolták magukat az oroszok, amikor azt hitték, hogy néhány nap alatt beveszik Kijevet – magyarázza a helyi polgármesteri hivatal titkárságvezetője.
Kőrösmező felé indulunk tovább, az utolsó állomás ezen a napon. Az estét Visken töltjük majd, ahol magánszemélyektől kapunk szállást. Kőrösmezőn szintén egy iskolában pakolunk ki, egy magyar hölgy és két ukrán férfi vár minket. Megmutatják a lepakolt matracokat, amiket a menekülteknek készítettek elő.
– Lentről felfelé fog megtelni Kárpátalja. Aki teheti, minél közelebb szeretne jutni a határhoz, ha közeledik a front, akkor ne kelljen kapkodni, át tudjanak menni – magyarázza az emberek mozgásának logikáját vendéglátónk.
A főútnál lévő ortodox kápolnánál fotózunk, mikor fehér Niva terepjáró lassít mellettünk. Az anyósülésről szakállas férfi von minket kérdőre ukránul. Mikor mutatjuk a karitászos kabátot, megenyhül. Kezet fogunk és továbbállnak. Ők is civilek. Járőröznek, felügyelnek, hogy rend legyen a városkában, ahol gyanús mozgást észlelnek, ott kérdezősködnek. Közben havazni kezd, a sárgás lámpa fényénél olyan valószínűtlenül szép a kárpátaljai éjszaka. Lassan az autóba ülünk és elindulunk Visk irányába. Kedves, idős magyar házaspárok fogadnak minket, már éjfélt is elütötte az óra. Vacsorázunk, pálinkát iszunk és megbeszéljük a helyzetet. Azt mondják, hamarosan béke lesz, észhez kell térjenek, máskülönben a mi bajunk másnak is fájni fog. Hogy igazuk lesz-e, ez néhány nap múlva kiderül. Egy biztos, a béke nem a magyarokon múlik, sem határon innen, sem túl.