Hogyan alakult át a Balaton-parti élet és építészet a reformkortól a Kádár-korszak végéig? Mi az a három tényező, amely a Balaton eltömegesedéséhez, környezeti túlterheléséhez vezetett? Történelmi összefoglaló a tóparti nyarakról.

Ember a Balatonban. Ráadásul úszik. Nem normális – gondolták a helyiek, amikor Wesselényi Miklós széles karcsapásokkal áttempózott Füredről Tihanyba. A balatoni fürdőkultúra éppen születőben volt, a helyiek a tavat legfeljebb ökrök és tehenek hűsöltetésére használták. Hajós átkelők persze már a XVIII. században is működtek, Keszthelyről Festetics gróf üzemeltetett egy vitorlás kompjáratot Balatonkenesére. (Akkori szemmel igazi hazai különlegesség lehetett, még egy korabeli magyar–német nyelvkönyvi olvasmány – volt már ilyen – is megörökített egy hajózást.) A tájékozatlan utasok egy része a Balatont tengernek nézte, ami nem csoda: a vízfelület akkoriban jóval nagyobb kiterjedésű volt.

Blaha nem úszik

A Balaton Wesselényi magányos öbölátúszásának idején kezdett felvirágozni; előbb Füred, aztán kis késéssel csatlakozott hozzá a környék, a tó keleti medencéje, majd Badacsony, a Tihanyon túli vidék. A füredi parton elegáns villák sora épült színházzal, bálteremmel, eleinte Széchenyi látogatta (később elzüllő, alkalmi légyottoknak helyet adó) szállodával. A tóra pedig tekintélyes fürdőházat ácsoltak, ahol férfiak és nők külön kabinokban fedett karral, felsőtesttel és térdig érő nadrágszerűségben üldögéltek mellkasig a vízben, mintha gyógykúrán lennének. (Negyedórányi áztatást javallottak.) A szép, tornyos fürdőház szomorú véget ért: 1945. március végén felrobbant, a németek ugyanis fegyverraktárnak használták.

 

 

Már a szabadságharc leverését követően, egy bérmakörúton pillantotta meg Ranolder János veszprémi püspök a Badacsonyt. Mindaddig azt hitte – olvashatjuk Eötvös Károly Balatoni utazásában –, hogy Nápoly és Sorrento vidéke a világ legszebb tája. Jószágkormányzója előtt azonban beismerte tévedését: „A mi országunk a legszebb ország, s ez a hely, ahol állunk, a világ leggyönyörűbb vidéke. Ide építsetek nekem lakóházat.” A püspök maga is sokat nyaralt az épületben, ahol nagy társasági élet folyt, utazók sokasága részesült pazar vendéglátásban, köztük a régi Balaton nagy krónikása, Eötvös Károly Gyulai Pál és Salamon Ferenc kíséretében. Eötvös azt akarta bebizonyítani barátainak, hogy a Dunántúl legalább olyan szép, mint Erdély. (Az épület ma is áll, csupasz, tető nélküli falait hosszú ideje pusztítja az eső, a hó. Két évvel ezelőtt a közeli Szent György-hegyen a legendás Tarányi-présházban trendi vendéglátóhelyet nyitó Rákay Philip egyik cégéé lett.)

A táj, a Balaton szépsége ragadta meg Jókai Mórt is, aki ebben az időben a nyarakat, s olykor nemcsak a nyarakat Füreden töltötte. Jókai a legkorábban kelő vendégek közé tartozott, s legelőször megetette az állatokat: baromfiakat, kutyákat, macskákat. A túloldalon, két villányira Blaha Lujza még aludt, később az oszlopos verandán ülve fogadta a közönség hódolatát. A vízbe nem merészkedett, mert egy siófoki vitorláskiránduláson kis híján belefulladt a tóba. Viszont fenntartotta magának a jogot, hogy a Hullámzó Balaton tetején kezdetű nótát kizárólag ő énekelhesse a nyári szezonban.

Akkoriban még a tihanyi visszhang is fénykorát élte. A Visszhang-dombról a hagyomány szerint Kisfaludy Károly Mohácsának első sorát („Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek”) kellett gyors tempóban elkiabálni; a hexameter két másodperc múlva érkezett vissza a templom északi falától.

Szőlő, veranda

„Balatonföldvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnokfürdő, Balatonfüred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő. Keszthely vegyes fürdő…” – írja Eötvös a XX. század eleji nyári szezonokról. Akkoriban az őslakók szerény, szép otthonai még összeillettek a mai tömegüdülésekhez képest a parton alig lézengő nyaralóvendégek elegáns, többnyire verandás, 5–10 szobás házaival, tágas szőlőskertjeivel. Sok tőkét frissen telepítettek, a filoxérajárvány ugyanis a korábbi szőlőket tönkretette. A kártevő gomba ugyanakkor felgyorsította a tóparti bevándorlást, hiszen a kipusztult ültetvényekre sokszor nyaralók épültek. (Balatonalmádi felvirágzása ennek köszönhető, és persze a vérkeringést serkentő, helyben egykor nagy divatú Kneipp-kúrának.)

A kegyelmes úr nem keveredik

A régi, feszes és elegáns balatoni élet három nagy lépésben múlt ki. Az első komolyabb változást az 1914–18-as „nagy háború” elvesztése, Trianon, s az új világot kísérő elszegényedés hozta el. Megváltozott az életfelfogás is. Minden kisebb és rövidebb lett – éppen úgy, mint Hrabal Sörgyári capricciójában a gyönyörű szőke hajtól Gruntorád doktor csődörének sörényéig. A tóparti pihenés lassanként elvesztette korábbi reprezentatív vonásait. Az addigi hatalmas villák helyébe lépő kisnyaralók építését az alacsony telekárak is ösztönözték. Az első tákolmányok ekkor tűntek föl a Balaton körül. Látva a hiányos szaktudású, olcsón dolgozó mesterek által összecsapott házakat Kotsis Iván építész irányításával igényes típustervek készültek azoknak, akik nem tudtak megbízható szakembert megfizetni.

A 30-as években megalakult széles hatáskörű Balatoni Intézőbizottság pedig szigorú rendeletben szabályozta a házépítés feltételeit; ezeket nemcsak a bizottságnak, de felkért építészeknek is el kellett bírálnia. A part menti községekben nemcsak az üdülőtelepek nőttek ki a földből a Monarchia időszakához képest jóval szerényebb nyaralókkal, de egyre több panzió és üdülőszálló nyílt, 1928-ra pedig elkészült a Balaton körüli betonozott országút. A változás valóban hatalmas volt: míg 1921-ben még csak 39 ezren, 1937-ben már 239 ezren keresték fel a tavat, közülük 94 ezren Siófokon pihentek.

A társadalmi különbségeket szigorúan tiszteletben tartotta a partra érkező. A köztisztviselő nem keveredett a postásüdülő nyaralóival, a keresztény középosztály a zsidókkal, a tanító az igazgatóval, az ezredes a bankpénztárossal. Maga a kegyelmes úr pedig végképp nem keveredett senkivel. Az elkülönülést olyan komolyan vették, hogy rétegenként más-más szórakozóhely várta az üdülő családokat.

Államosítás után

„1945-ben megroppant a villasor kasztszelleme. Az elhagyott villákba új lakók költöztek, az új lakók új szokásokat kezdtek meghonosítani” – írja Bertha Bulcsú a Balatoni évtizedekben ugyan Balatongyörökről, ám érvényesen a többi part menti településre is. Hogy milyen villalakók tűntek el a háború forgatagában? Például Brázayék Füredről. Brázay Zoltán nagykereskedő modern, a kései Bauhaus legértékesebb vonásait hordozó villáját még az államosítás előtt elkobozták azzal az ürüggyel, hogy fia 1944-ben a németekkel együtt nyugatra távozott. Az épületből pártüdülő lett, nyaralt itt az ötvenes években Rákositól kezdve Kádárig szinte mindenki. Lelakva, kifosztva maradt az értékes villa az utókorra, amelyet védettsége ellenére az új tulajdonos – aki a kertbe lakóparkot épített – suttyomban elbontatott.

A települések virágzása a második világháború utáni 10–15 évben megállt. Az új korszakban, a hanyatlás következő lépése ez, a Balatonnak nem volt gazdája, a korábban vagyonos réteg befolyását elvesztette. Az uralkodó ideológiához s az országos méretűvé vált szegénységhez egyaránt igazodó csoportos nyaralások kora következett, nem egy államosított régebbi szállodát, panziót, nyaralót gyorsan amortizálódó vállalati, gyári üdülővé alakítottak át. (Igaz, a kampányszerű akció részeként olyanok is felkereshették a Balatont, akik korábban nem is álmodhattak volna hasonlóról.)

 

 

Az újabb fellendülés az 1950-es évek végén kezdődött, a régi vendéglők mellé újak nyíltak, a társasági élet erőre kapott, amit a nyaralási szokásokról beszélve a korabeli útikönyv szövege is egyértelműen jelez: „A tapasztaltabb férfi társadalom már messze az akarattyai vasútállomás előtt elfoglalja figyelőállásait a menetirány szerinti jobb ablakokban. Itt jelennek meg ugyanis az első, sortba öltözött ifjú hölgyek. Ahogy haladunk előre, úgy szaporodik a peronokon a sort és a halásznadrág. Szemünk káprázik a sokszínű forgatagtól, s fülünk a vonat monoton zakatolása után csak úgy cseng a vidám zsivajtól az egymást keresők üdvözlő viháncolásától.”

 

Estére viszont – olvashatjuk néhány oldallal később – „a sortok és lapos sarkú szandálok helyét divatos ruhák és tűsarkú cipők foglalják el. Innen is, onnan is felcsendül a zene, és megtelnek a különféle szórakozóhelyek. Az önfeledt szórakozás az állomásnál kezdődik – az állomásnak minden balatoni fürdőhelyen megkülönböztetett társadalmi jelentősége van –, az esti vonat érkezésekor és indulásakor. Itt gyülekeznek a nyaralók, itt születnek az ismeretségek, tervek és elhatározások. Van, aki cukrászdába megy, más halászlé és cigányzene mellett szórakozik, vagy felkeresi az étterem jazz-zenés táncparkettjét, vagy különösen meleg estélyen sétahajóra száll.”

Esznek, isznak, fényesednek

Az üdülők nyaranta ekkoriban már valósággal megszállták a part településeit, amit a kisebbségbe szorult őslakók idegenkedve néztek. Bertha Bulcsú adatai szerint „1715-ben a Balaton környék egész lakossága harminckilenc községben hétezer fő volt. A századfordulón ötven községben ötvenötezer lakost számláltak össze. Napjainkban [a 60-as évek végén] a Balaton parti falvak őslakossága százezer fő. A nyári népesség a nyaralókkal villa tulajdonosokkal kétszázezer, a hétvégi csúcsidőben pedig a Balaton körül több mint háromszázezer ember tartózkodik egyszerre.”

A lezúduló hatalmas tömegben – így Bertha Bulcsú – a helyiek naplopó betolakodókat látnak, mert „amíg ők izzadnak, dolgoznak, addig mások, akik a városból érkeznek, a vízparton heverésznek, fürdőznek, napoznak, esznek, isznak, fényesednek. A Balaton parti őslakosság ezt az embertípust júniusban megpillantja, s szeptember 15-ig nézi-nézi megbotránkozva. Azt hiszi, hogy mindig ugyanazt az embert, ugyanazt a csoportot látja. S itt van a tévedés” – mondja Bertha Bulcsú, hiszen az érkezők valójában hetente-kéthetente váltják egymást. A nyaraló sokaság megjelenését az ellenőrizhetetlen magánépítkezések garmadája kísérte, amit eleinte próbáltak visszaszorítani, sőt a 60-as években magas színvonalú modern épületek is születtek, gondolhatunk az eredetileg a víz fölé belógó badacsonyi Tátika étteremre, vagy a tihanyi vasbeton héjszerkezetű postahivatalra és a szintén tihanyi büféépületre.

 

 

A Balaton iránti hatalmas érdeklődést látva viszont a hatalom elkövetett a tó ellen egy hosszú távú merényletet, és liberalizálta az építési szabályokat. Ettől kezdve semmi sem állította meg – főleg a déli parton – a hullámpala, az alumíniumveranda hódítását az egykori szőlők, gyümölcsösök, a felparcellázott villakertek helyén. Az újabb lépés következtében idővel csupán néhány maradvány őrizte a régi balatoni világ atmoszféráját. A máig tartó – sőt a 2010-es évektől felgyorsuló – folyamatot a környezet pusztítása kísérte: a déli parton a természetes fövenyt kiszorította a fű és a beton; napjainkra csupán 2 százaléknyi homokos szakasz maradt összesen a Balatonnál. A part valamivel több mint 50 százaléka betonozott (előtte az ismert hullámtörő kövekkel). A nádas is már csak egyharmada a partnak. A nagy üdülő- és szállóépítkezéseknek köszönhetően megnőtt a férőhelyek száma (1960-ban 53 ezer, 1975-ben 242 ezer volt).

 

 

Az idegenforgalom és vele az ipar a Kádár-rendszer delelőjére alaposan megsebezte tehát a Balatont. A tó elszennyeződött, elalgásodott. A ma középkorúak jól emlékezhetnek, hogy a víz nyaranta nemegyszer habzott. A helyzet egyre súlyosabbá vált, az illetékesek arra is rádöbbentek, hogy a Balatont 1980-ra nyaranta annyian keresik fel, amennyire csupán 8-10 évvel később tervezték. A part menti szakaszra építési tilalmat rendeltek el, megkezdődött a Kis-Balaton részleges helyreállítása is.

Negyven évvel később hasonló gondokkal küzdünk: a víz minősége ingadozó, a települések elviselhetetlenül zsúfoltak, a nádirtás, a környezetpusztítás folyamatos. Kérdés, hogy az ébredésig mennyi kárt okozunk még a tónak és a part menti településeknek.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/27. számában jelent meg július 1-jén.