Jó volna csak olyankor megszólalni, amikor képes vagyok egy addig soha el nem hangzó mondat fogalmazására. Az is igaz, hogy így hamar válnék egy eléggé szótlan valakivé. Alkalmi felháborodásom, beidegződött kíváncsiságom és kialakult értékítéletem persze folyamatosan késztet a jelen valóságából ezt-azt a magam módján fölfesteni, azonban gúzsba köt, hogy előttem már szinte mindig minden aktuálisat megírtak, elmondtak, kielemeztek, ráadásul legtöbbször ugyanabból a szemszögből ugyanúgy.

„Maga mindent kétszer mond, kétszer mond, hétszer mond, százhétszer mond és ezerhétszer is mond?” Akármi csípi a szemem, ugyanarról szerkesztenek műsort a rádióállomások, a tévécsatornák, ugyanarról olvasok az újságokban. Pár éve még öt-hat hetilapot is megvettem, a hétvégeken uszkve két–két és fél ezer forintot áldoztam tájékozottságom oltárán, de leszoktam róla. Ezek közül ma csak az egyiket vásárlom, mert ugyanazt megkapom benne az előző években áldozott ráfordításaim ötödéért. Arról nem szólva, hogy ugyanazt elérem a hírportálokon is – ingyen!

 

 

Belefogok egy jelenség elemzésébe, és tíz sor megfogalmazása után elszégyellem magam, mert az előző napokon ugyanabban a tárgyban olvastam nyolc szakértői analízist, hat anyázó irodalmi dührohamot, másik hat bulvárböfögést, megpendítették öt különféle híradóban, és ugyanarról vitatkoztak három négyórás podkaszt-háttérbeszélgetésben. Valamennyinek időtartamát egybevetve maradék életemből néha teljes napszakokat foglalnak le, amelyek óráit fordíthatnám végre valóban egyedi féknyúzok sűrű internetes megosztásaira. Ha a valósról készülő írást, amihez nekikezdtem, bevégezném, és ha meg is jelenne, az összes olvasó a második bekezdés után egykedvűen lapozna tovább: „Ja? Na jó, hát ezt már tudom!” Ha pedig a témát leleményes iróniámmal kifordítom, befordítom, mégis uncsi az uncsi! Úgy még ha mihaszna is, mi haszna – kínlódom közléskényszerem Nessos-ingében.

Ugyanis nézzük csak, milyen lehetőségek kínálkoznak! Összefoglalhatom a Fidesz 4+12 kormányzásban kitöltött és kiötlött évének tanulságait. Ámde sajnos annyira szemfüles nem vagyok, hogy bármi újra rávilágíthatnék. Tapintatosan közlöm még azt is, hogyha csak feltűnik előttem kinyomtatva, vagy esetleg a tudósítás alatt szalagcímbe ágyazva miniszterelnökünk neve, a szemhéjam olyan iramban kezd tikkelni, amiképp ő igazgatja állandóan a nyakkendőjét, ki-be gombolgatja a zakóját, csípteti az ingje gallérját. Leírva, kimondva a neve már ugyanolyanná vált, mint a kalocsai hímzés virágszirmai. Lehetnek azok lapos vagy száröltéssel megdolgozva, sávosan vagy csokrokban kivarrva, lehet ibolyavirág, liliom, tulipán, margaréta vagy rózsabimbó, lehet kék, vörös, zöld vagy lila, az akkor is mindig, egyfolytában, unos-untalan Orbán Viktor meg Orbán Viktor. Esetleg még Orbán Viktor is.

Tűzzem tollhegyre inkább az ellenzéki összefogás időszerű leleményeit? Nem tudok úgy sietni, hogy a téma ne volna előttem hatvanszor „lelőve”. Megteszik a kormányoldal biztatottjai, megteszik a megszállott „középen állók”, nehogy Isten őrizz még besorolják őket balra, és ráadásul fondorlatos módon maga az ellenzéki oldal is hajlamos rendre tökön szúrni saját magát. Bevallom, hogy nem tudom hanyadikként egyik sorba sincs kedvem beállni. Fölösleges is, mert amúgy innen-onnan-amonnan ide-oda-amoda ezek-azok-amazok maguktól is besorolnak. Marad még koncul a korrupció, amiben Hadházy Ákos, Budai Gyula és alkalmi követőik lekörözhetetlenek.

 

 

Ja, meg a lopások!… Ebben ugyan mind a múlt, mind a jelen tárháza igen gazdag, de tegyük föl – legyen! jó! –, hogy oda sem nézek, csak úgy találomra benyúlok egy szekrénybe, és 100 százalékosan kezembe akad egy csontváz, aminek története nincs még föltárva. Közzéteszem, mire is az a bizonyos továbblapozó mit mond megint? „Ugyan, hagyjanak már, hát persze, hogy ma is elloptak valamit! Na, és akkor mi van? Nekem meg ellopták a télikabátom!”

Égen-földön nincs az a lopás, ami ma bárkit meglepne. Egykor hatalmas botrányt kavart, hogy a Rottenbiller utcát majdnem sikerült eladni valakinek. Na, azt ma akárki minden visszhang nélkül zsebelheti be a Baross tértől a Lövölde térig, észre sem veszik! Vagy észreveszik, de már kit érdekel, hogy pont a Rottenbiller utca kié? Vagy akár a Városház utca!…

Mi van még? Egy vagon szabózsófi, kiszeltünde, demcsákzsuzsa, fásyádám, a kepeszkedő kimindenkik közötti celebbolyban könyékig turkálhatnék, de hol van bármelyikük lapos anekdotája a pákóval fűszerezett jachtorgiától, a masszív brüsszeli ereszcsatornáktól, a focirajongókkal meg halidéjezőkkel tömött honvédségi repcsitől? Ha nem tudok akkorát durrantani a nullás lisztbe, mint az ördög ügyvédje, van annyi önbecsülésem, hogy egy vérszegény vajnatimeásba bele se fogjak.

Volna itt még ez a Gattyán György – egy ty híján ómen eszt nómen –, aki vállalkozása révén már nemcsak az otthonülő és kézzelfogható magányosokat akarja kielégíttetni, hanem már a szavazók legszélesebb, akár frigid vagy impotens tömegeit is. Rá se rántsunk! A nyüstölés vége ennek is csak egy roppant röpke hepiend lehet.

Tudom, hogy lépést kellene tartanom, mivel megelőznek a már feldolgozottá váló események, de az egyikbe még bele se gondolt az ember, máris tolakszik elé a következő. Pedig én igazán szívesen irtok közhelyeket, de hiába, minden eredeti ötletem már idő előtt beolvasztja a sietős szokvány.

 

 

Ez az írás is sanda mód ebből-abból lett összemixelve, alapötlete mentén találékonyan írok arról, hogy nincs már miről írni. Ám hogyha itt a jövő héten is szívesen közölnének tőlem egy cikket, levegőben lóbáltan lennék meglőve, mint a semjéni rénszarvas.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/8. számában jelent meg, február 18-án.