Piros-fehér-zöld tábla, rajta különös felirat: Államhatár. A jelenlegi. Sivár, jellegtelen helyen áll, kopár fák, mezők, toldott-foldott műút mellett, kóbor kutyák szaglásznak körülötte. Nemzethatárnak viszont nem nevezhető, hisz semmi sem érzékelteti, hogy a Szlovákiához tartozó rész elkülönülne a magyarországitól. Alkonyzónai jelenség ez: hogyha Rajkánál átmegyünk a mostani, 1947-es magyar–szlovák határon, utána Horvátjárfalu felett a szlovák–osztrákon, akkor még mindig a régi Moson vármegye területén vagyunk, hiszen csak a Berg nevű település környékén ért véget a Magyar Királyság. A második Trianonnak nevezett, 1947. február 10-én megkötött párizsi békeszerződés még három falut elcsatolt hazánktól, ám Csehszlovákiának ötre fájt a foga. A magyar oldalon maradt Rajkáról, déli irányból térünk be Dunacsúnba. Nem látszik átlagos falvacskának, teleépítették modern épületekkel: új házak sorakoznak utcáin, az utóbbi tíz év stílusegyvelegét tükrözve. Nem lepődünk meg, hisz ugyanez a helyzet Rajkán is, ahová már több ezer szlovák költözött az utóbbi években, gombamód nőttek ki a földből a hatalmas lakóparkok. Ám Dunacsún megtelt. A körbekerített, az állam által restaurálni szándékozott XVIII. századi Szapáry-kastély mellett különös cégért veszünk észre: Attila csárda. Reménykedve térünk be, de csalatkoznunk kell, hisz egyéb magyar nyelvű feliratot vagy menüt nem találunk benne – ahogyan Oroszvárott és Horvátjárfaluban sem leltünk magyar feliratot; aki ilyenre kíváncsi, annak el kell zarándokolnia az 1920-ban Ausztriához csatolt Köpcsénybe, ahol a Schoko csárda nyitvatartásán előbb szerepel a magyar, mint a szlovák felirat. Ám ebbe a három faluba ma csak hálni jár a szlovák lélek, hisz mind a fővárosuk alvófalvaivá váltak. A helyiektől megtudjuk, hogy a legtöbben már nem Pozsonyból költöznek ki, hanem Kelet-Szlovákiából áramlik a főváros környékére a szlovák lakosság, munka reményében. Éppen emiatt az utóbbi években iszonyúan megdrágultak az ingatlanok, telkek, áraik megközelítik a belvárosiakat, ezért a szlovákok tovább terjeszkednek, Magyarország irányába, hisz Rajkáról, Bezenyéről fél óra Pozsony, Oroszvárról már csak húsz perc és így tovább. Dunacsúnban találkozunk az első magyarral, aki még Magyarországon született.
Viszlát, István! Ahoj Štefan!
A magyarok alatt jó volt, mert magyarok voltunk, mondja a 86 éves, dunacsúni Ziegler Lujza.
– Az elcsatolás után nehezen viseltük a helyzetet, még pofont is kaptam az utcán, amikor magyarul beszéltem. Pedig tudtam magyarul, németül és horvátul, de szlovákul semmit sem. A négy elemit magyar iskolában végeztem, mindmáig jobban ismerem a magyar helyesírást, mint a szlovákot, de ’47 után megszűnt a magyar oktatás – emlékezik vissza.
Azt is elárulja, hogy a nevük németes hangzása miatt családját ki akarták telepíteni Németországba a háború után, de mivel magyar érzelműek voltak, végül maradhattak. Büszkén meséli, hogy édesanyja „Horthy Miklóstól” jutalmat is kapott, amit a sokgyerekes anyáknak adtak. Bizonyára megérdemelte, hisz hét gyereket szült, s úgy tudja, hogy horvát származású édesanyja Blaha Lujzánál is szolgált Pesten a húszas években.
– Az oroszvári kastély úrnőjét – Stefánia belga hercegnőt – személyesen láttam, amikor hintón jöttek Csúnba. Cukorkát meg aprópénzt szórtak nekünk. Arra is emlékszem, hogy egy fejjel magasabb volt második férjénél, Lónyai Elemér grófnál – meséli Ziegler Lujza, és felidézi a sztálingyertyák fényét meg a környékbeli harcokat. Egyik unokája pár éve Rajkára költözött, ott vett házat. Magyarul szinte semmit sem tudott, ám új lakóhelyén rákényszerült, hogy felfrissítse szunnyadó nyelvtudását.
Hasonló módon tanult meg magyarul Erzsébet (81) dédunokája, mivel szülei Rajkára költöztek, és magyar iskolába íratták, mert a településen értelemszerűen csak az működik. Ki gondolta volna, hogy ilyen „mellékhatása” is lehet a szlovák betelepedésnek… A horvátjárfalusi templomkertben beszélgetek az idős hölggyel, a szépen karbantartott első és második világháborús emlékmű előtt, amelyen magyar és horvát nevek olvashatók – tulajdonosaik magyar honvédként harcoltak és haltak meg hazájukért.
– 1946 szeptemberében magyar nyelven kezdtem el az iskolát, ám október közepétől csak szlovákul tanulhattunk tovább, de azon a nyelven egy szót sem tudtam. Otthon magyarul beszélgettünk, sőt, a volt plébánosunkat, egy horvát férfiút én tanítottam meg magyarul olvasni, mert anyanyelvi misét akart bemutatni a híveinek – mondja Erzsébet, akinek gyermekei már nem beszélik az anyanyelvüket, de a történelem forgandósága okán dédunokájából még akár magyar is lehet. A hölgyek beszámolójából érezni lehet, hogy erős asszimilációs nyomás sújtotta a vidéket, magyarul nem tanulhattak, és ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy sok esetben már a következő nemzedék nyelvet váltson. Ne feledjük, hogy az elcsatoláskor 924 magyar élt a három faluban, mára pedig 426 maradt, úgy, hogy közben a népesség megháromszorozódott. De ki is volt Stefánia hercegnő, és hogyan került a környékre?
Kocsmatemplom
Oroszvár már minden ízében egy főváros peremkerületének látszik, minthogy az is, hisz Pozsony V. járásának része. Digitális kijelzők hirdetik a belvárosba tartó buszok menetrendjét, ultramodern lakóparkok és villák övezik a település történelmi magját. És itt, a forgalmas főút mentén található Közép-Európa első templomkocsmája, melyet szemérmesen Szent Vitus Kávézó névre kereszteltek. Belgiumban, Hollandiában már néphagyománnyá vált diszkót vagy konditermet csinálni a középkori templomokból, de térségünkben még senki sem vetemedett arra, hogy üzletté alakítsa őket. Az istenházát 1613-ban építették, bejáratánál fagylaltreklámos tábla áll, belül bárpult, asztalok, székek sorakoznak. Ha nem tudnám, hogy templomban járok, ízlésesnek mondanám a berendezést, a falon egy eredeti ablaküveg alján Szent József neve olvasható, a régi harangot is kiállították, ám egyéb nem utal a templom magyar múltjára. Osztrák márkájú kávét főznek, és a különben kedves, de magyarul nem értő felszolgálók figyelmünkbe ajánlják a Kardinális süteményt – ha már templomban vagyunk, ugyebár. Minden asztalra piros fedelű, szlovák nyelvű Újtestamentumot helyeztek, a templom szentélyéhez építették hozzá az illemhelyet. Leginkább azon lepődöm meg, hogy az itteniek ezt egyáltalán nem furcsállják. Sőt, örülnek, hogy helyreállították a romos templomot. Ami egyébként a szlovák katolikus egyház tulajdona, a kocsmakávézót üzemeletető cég a felújítás fejében csak bérli az „ingatlant”.
Innen is be lehet térni a kastélyparkba, végtelenül gondozatlan, bár a füvet olykor lekaszálják. A hatalmas fák mögött a szürke időben is felfehérlik a magyar Windsornak nevezett Lónyai-kastély, rozsdás, ronda kerítés veszi körbe. Szlovák nyelvű tábla figyelmeztet, hogy tilos bemenni. Noha Stefánia hercegnő, Habsburg Rudolf trónörökös exneje és II. Lipót, Kongó kegyetlen gyarmatosítójának lánya második házassága révén került Oroszvárra, beleszeretett Magyarországba, és végrendeletében a pannonhalmi bencés apátságra hagyta az épületet. A kastély kívülről nincs rossz állapotban, őrzi még az antik oszlop tetején álló oroszlán, ám 1947-ben államosították. 1951-től a Sľuk nevű szlovák néptánccsoport székhelyeként működött, ám a rendszerváltás óta üresen áll – eredeti berendezéséből semmi sem maradt. Az 1872-ben befejezett romantikus, Windsor-stílusú kastélyra a rendszerváltás után kárpótlás iránti kérelmet nyújtott be a Pannonhalmi apátság, ám a szlovákiai bíróság 1994-ben elutasította. Az apátság a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságánál és az Európai Unió Bíróságánál sem tudta érvényesíteni Stefánia végakaratát. Noha azóta nincsenek új fejlemények, jogi felülvizsgálat zajlik, amelynek célja a jogigény sikeres érvényesítése.
– A szándékunkat, a jogigényünket nem fogjuk feladni. Igen egyszerű a magyarázata: egyértelmű számunkra, hogy a hercegi pár végső akarata volt, hogy a kastély a Pannonhalmi Főapátsághoz kerüljön a hozzá tartozó egybefüggő birtoktesttel együtt. Utóbbi két európai uniós országban található, egy belső, uniós határ vágja ketté. Értetlenül állunk az előtt, hogy amit Ausztriában tudtunk és lehetett érvényesíteni, ugyanazt Szlovákiában miért nem lehet. Ugyanazon végrendeletről beszélünk, mindkét ország európai uniós tagállam, és az európai jogharmonizáció elveinek tekintetében nem tartjuk ezt az eljárást elfogadhatónak – nyilatkozta kérdésünkre a Pannonhalmi Főapátság.
Megszállt Dunántúl
„A párisi béke megteremtette a »második pozsonyi hídfőt«. Ezzel Csehszlovákia áthajolt impériumával a Dunántúlra” – írta a Kis Újság tudósítója 1947-ben. A három falut azért csatolták el, mert a csehszlovákok szerint túl közel feküdtek Pozsonyhoz, és innen a magyar honvédség könnyen bombázhatta volna a várost. Bármennyire életszerűtlen az érvelés, a párizsi tárgyalásokon stratégiai okokra hivatkozva kivívták a terület átadását, sőt, öt falut szerettek volna megszerezni – ám Rajka és Bezenye végül Magyarország része maradhatott. A korabeli sajtóból kiderül, hogy 1946 augusztusában az öt község élesen tiltakozott az elcsatolása ellen, sőt, Rajkán és Oroszvárott tömeggyűlést szerveztek, ahol kinyilvánították, hogy „továbbra is magyarok akarnak maradni és Magyarországhoz kívánnak tartozni”. A csehszlovák állam már kezdetektől szlovákok betelepítését tekintette céljának, a lakosságcsere és az „önkéntes áttelepülés” ezt a területet is érintette. E területi veszteségünk a jövőben is gondokat okozott, mivel Dunacsún miatt tudta a szlovák állam elterelni a Dunát a rendszerváltás után.
A falvakat 1947. október 15-én adták át Csehszlovákiának, hajnalban az idegen katonaság elkezdett bevonulni az átadandó területre, a magyar hivatalokat Rajkára költöztették, a tanítók is elhagyták a falvakat. A Kossuth Népe újságírója helyszíni tudósítást írt a gyászos eseményről, érdemes felidézni utolsó sorait: „Magyar részről Csele vezérkari alezredes és Fehér László honvéd őrnagy van jelen. A községből utoljára Horváth Alajos rendőr őrmester, a rajkai völgy parancsnoka távozik. Ő adta át a kulcsokat. A község tábláján már Rusovce felírás van. Horvátjárfalut reggel 6 órakor adták át, Oroszvárt 7 óra 30 perckor, Dunacsúnt 10 óra 10 perckor. A határvadászok leeresztették az új határsorompót.” Így lett Magyarország három faluval – 43 négyzetkilométerrel – kisebb a trianoninál.
EGY NEMZET MIND FELETT
A falvak elcsatolása azért is furcsa, mert németek, horvátok és magyarok laktak bennük – szlovákok csak elvétve. 1947-ben összesen 3137 magyar állampolgár került át Csehszlovákiához, Dunacsún (688 fő), Oroszvár (1802 fő) és Horvátjárfalu (647 fő) lakosai. Addigra a korábban német többségű Oroszvárról kitelepítették a németeket – 496 családot –, Dunacsúnban és Horvátjárfaluban a magyarok mellett rengeteg horvát maradt, viszont az 1941-es népszámlálás is csak tíz szlovákot jelzett a településeken. 1947-ben 70 magyar család költözött át Oroszvárról Magyarországra, és horvátok is mentek Jugoszláviába. A 2021-es népszámlálás szerint összesen 8730-an laknak a három faluban. Dunacsúnban 59 magyar (4%) él – mellette 1399 szlovák (86%); Oroszvárott 238 magyar (5%) lakik – mellette 3797 szlovák (87%); Horvátjárfaluban 129 magyar (5%) maradt – mellette 2288 szlovák (85%). Noha manapság is sok horvát él Dunacsúnban és Horvártjáfaluban, a népszámlálás adataiban az ismeretlen kategóriában találhatjuk meg őket, valamint egy részük szlováknak vallhatja magát. A németek mindenhonnan eltűntek.