Veszprémy László Bernát írása a Mandiner hetilapban.

A szövetséges hatalmak még a párizsi békekonferencián kezdeményezték a Népszövetség létrehozását, amely aztán 1919. június 28-án jött létre, negyvennégy alapító állam aláírásával, ám mindössze négy állandó taggal: az Egyesült Királysággal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal. Német­ország csak 1926 őszén lett a tanács tagja, majd Adolf Hitler vezetése alatt 1933 őszén kilépett. A szervezet székháza Genfben, a Wilson-palotában volt, ami ma az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának székháza.

Természetesen hazánk is kereste az utat a nemzetközi elfogadottsághoz, és igyekezett bekerülni a Népszövetségbe. Ezt azonban sokáig akadályozta Nyugat-Magyarország tisztázatlan helyzete, illetve a nyugvópontra nem jutó királykérdés. Előbbit tekintve, mint emlékezetes: éppen százegy évvel ezelőtt, 1921 augusztusában a trianoni békediktátumban Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarországon megakadályozták az osztrák csendőrség bevonulását a magyar kormány által titokban támogatott felkelők Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály és Ostenburg-Moravek Gyula vezetésével. Mint talán az iskolai történelemkönyvekből is sokan tudják, az úgynevezett velencei konferenciát követően, 1921. december 14. és 16. között népszavazást tartottak Sopronban és több környező településen, s bár néhány falu Ausztria mellett szavazott, összességében a magyarpárti szavazatok győztek, ennek köszönhetően maradt a térség Magyarország része.

A királykérdés azonban még ennél is konfliktusosabb volt. Noha utólag divatos a Horthy-rendszert a névadó Horthy Miklós kormányzóvá választásától fogva egyfajta monolit egészként kezelni, valójában százegy éve az országot súlyos belső feszültség jellemezte: a két tábor lényegé­ben a legitimisták és a szabad királyválasztók között oszlott meg. Előbbiek vissza akarták hozni a trónra IV. Károlyt, utóbbiak viszont távol akarták tartani tőle. A legitimisták fő érve volt, hogy IV. Károly 1918. november 13-án az eckartsaui nyilatkozatban pusztán felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását, formálisan nem mondott le, azaz hatalma továbbra is legitim.

Az 1920-ban választott nemzetgyűlés visszatért a királyság formájához, illetve az októberi forradalom minden intézkedését semmissé nyilvánította. Az 1920. évi I. törvénycikk a király személyéről csak annyit deklarált, hogy a „királyi hatalom gyakorlása megszűnt”, ám a helyzetet nem tisztázta. IV. Károly ennek tudatában 1921-ben kétszer is megkísérelt visszatérni a trónra – először még szép szóval győzködve Horthyt Budapesten, másodszor azonban már fegyveres erőkkel érkezett –, ráadásul éppen az az Ostenburg-Moravek vezette csapatait, akire a közemlékezet inkább a nyugat-magyarországi sikerek kulcsfigurájaként szeret tekinteni.

Mindez nem teljesen idegen téma a Népszövetségtől. Bár a szakirodalom egységesen úgy véli, hogy elsősorban a nyugat-magyarországi helyzet rendezetlensége és a királykérdés tartotta Magyarországot a Népszövetségen kívül, brit levéltári iratok ezt
a feltételezést legalábbis árnyalják. 1922 nyarán, IV. Károly halálát követően Aretas Akers-Douglas bécsi brit követ a királykérdés kapcsán elemezte Magyarország helyzetét a Népszövetségben: „Kérdéses, hogy egyáltalán Magyarország »nemzetközi kötelezettség« alatt áll-e a Népszövetség által használt értelemben, hogy ne legyen Habsburg-uralkodója.” Az antant figyelmeztette Magyarországot, hogy ne engedjen Habsburgot a trónra, ám amennyiben ezt megtenné azt követően, hogy a Népszövetség tagjává vált, „nehéz lenne megmondani, milyen lépést tennénk”. Mint a követ rámutatott, az utódállamok nem szállhatnák meg Magyarországot, hiszen az is a Népszövetség tagja, és Habsburg-­királyt hívni a trónra nem hadüzenet. Ellenkezőleg: a Népszövetség arra is juthatna, hogy éppen az utódállamok az agresszorok.

Eközben Magyarország viszonya a nagyantanttal rendeződött, „Magyarország […] az antant szeretett gyermekévé vált” – idézi a budapesti osztrák követet Romsics Ignác. Thomas Beaumont Hohler budapesti brit követ utólag a Károllyal szembeni fellépéséért szuperlatívuszokban méltatta Horthyt. A brit diplomata emlékiratából lényegében kihagyta a Magyarországra vonatkozó részeket, ám egy angol cikkben felidézte a Budapesten töltött öt évét, s itt Horthyról úgy írt, mint aki „erős jellemével, foltot nem ismerő becsületével és teljes megbízhatóságával” elkerülte a „helyrehozhatatlan katasztrófát”. Szavait érdemes szembeállítani a legitimista kritikával, melyben Horthy éppen szószegőként és felségárulóként jelent meg.

A kisantant persze nem volt ilyen megbocsátó: a szomszédos ellenséges államok szövetsége 1922. szeptember 8-án levélben kérte a Népszövetségtől, hogy rögzítse, Magyarország milyen kötelezettségeket vállalt az októberi királypuccs után a Nagykövetek Tanácsa előtt. A támadások elhárítására Bánffy Miklós külügy­miniszter haladéktalanul Genfbe utazott, ahol arról informálták, hogy még a hónap során különbizottság fogja tárgyalni Magyarország csatlakozási kérelmét – idézi fel Gulyás László történész a Trianoni Szemlében 2019-ben megjelent írásában. A bizottság végül elsősorban azt vizsgálta, hogy hazánk eleget tett-e a trianoni békeszerződésben foglalt katonai korlátozásoknak. Bánffy felszólalásával a bizottság nagy részét hamar meggyőzte – a brit delegált teljesen megelégedett a magyar külügyminiszter állásfoglalásával –, de például a csehszlovák követ számos ponton támadta Magyarországot, például a numerus clausus törvény kapcsán is.

Mindez végül nem akadályozta meg népszövetségi csatlakozásunkat, mellyel végső soron sikerült Magyarországot átültetni a „háborús uszítók” szégyenpadjáról az „elismert” nemzetek sorába. A Népszövetség megszűnését végül 1945-ben, az ENSZ megalakulásakor jelentették be, az intézmény jogilag 1946. április 20-áig működött.

Nyitóképen: A Népszövetség genfi palotája 1938-ban. Fotó: Fortepan / MZSL / Ofner Károly